GÉHER ISTVÁN (1940-2012) költő, tanár, irodalomtörténész, műfordító – így gondolt önmagára, ebben a fontossági sorrendben. Esszéi elbűvöltek; a tanításnak túlzás nélkül zsenije volt (az ír drámaíró Sean O’Casey-ről szóló óráján meghívott vendégként csak ámultam). Műfordítóként? Jó szöveget produkált – magamtól sem várok többet; s a költő különben is előbbre való.
Milyen költő volt hát? Verseit újraolvasva: önmagát kereső, a keresésben eredményre jutó, rejtőzködő-megmutatkozó költő, aki – ha tudatosan megtapadok a versek egyik vonulatánál – önmagáról ír.
„Csak én birok versemnek hőse lenni?” Géher István a babitsi jegyet „egy kis különbséggel viselheti.” Nem annyira „hőse” versének, mint inkább tárgya – vizsgálati tárgya. A filozófia legnehezebb kérdésével viaskodik. Ki vagyok én? Folytatásul pedig: Milyen vagyok? Jó-e, hogy ilyen? Jó-e nekem, jó-e azoknak, akiket szeretek, jó-e a közösségnek?
Lássuk tehát egy blogsorozat keretében, hogyan faggatja magát Géher István.
------------------------------------------------------------------------------
KÖNYVJELZŐ
WHAT I BELIEVE
mert egyszer elkapnak ne félj
és jólnevelten nem menekszel
és szürkén meg nem tart szerencséd
és szokásaidból kifoszlasz
és ottmaradsz ügyedfogyottan
és akkor
fölpeckelt életeddel
kinek teszel milyen hitet
A Mondom: szerencséd kötet (1981) rejtjelezett – latin, ó- és újangol szövegekkel tűzdelt, nyelvi játékokkal furmányos, zárójeles beszúrásokkal kétféleképpen értelmezendővé tett – így szavalhatatlan versei között egy pofonegyszerű, a mottóval, a sorkezdő kisbetűkkel és a központozás hiányával épp csak a figyelmet kihívó kakukktojás.
A beszélőnek – aki nyilvánvalóan a 41 éves Géher István – van egy élet-stratégiája: jólnevelten (egyszerre kívüle is, benne is) viselni a kort, szürkén beleolvadni a háttérbe, a szerencsét, ha adódik, megbecsülni, a melengető szokásokhoz szelíden ragaszkodni, és így szolgálni valami személyes ügyet.
De a sunnyogásnak ez az életstratégiája egyszer szükségképpen (ne félj, azaz félj csak bátran) működésképtelenné válik: a beszélőt rajtafogják a turpisságon. Ki lesz az, aki elkapja? Nem tudni. Lesz. Csak arca nem lesz. A kor kapja majd el, amelyiktől a beszélő oly szívesen menekedne. Az szedi el a szerencséjét, a szokásait, a szolgálni kívánt ügyét.
És akkor majd ott áll a fölpeckelt életével – micsoda képtelenül remek képe a csapdában vergődő szellemnek! – és hitet kell tennie. De – a szokott vonzatot szokatlanul megtoldva – nem az a kérdés, hogy mire, mi mellett, hanem az, hogy kinek és milyen hitet. Igaz lesz az esküje vagy hamis? S a kornak teszi vagy a bukott személyes ügynek?
A kérdés ott áll a beszélő és különösen az olvasó előtt, inkább kínos kérdés, mint kegyetlen. Felelet nincs rá.
illusztráció: Barcsay Jenő | Táj alakokkal
