Szeretem a kisvárosi temetőket. A sírok közötti ösvényeket nem lepi el a gaz, a sírokat gondozzák, virágokkal díszítik, a sírköveket simára kefélik, a betűket nem engedik megpenészesedni. A kisvárosi temetőket özvegyek, árván maradt gyerekek éltetik, locsoló kannával, kis kapával látogatják halottaikat. Sose tudtam ilyen meghitt viszonyt ápolni eltávozott rokonaimmal, a temetőjárás nyűgös kötelesség maradt, amit igyekeztem elbliccelni. Az ormótlan, végeseholsincs nagyvárosi temetők belevesznek az acatba, vadkenderbe, a barnára száradt koszorúk régen elfelejtett protokoll-listákat idéznek, olyan valaha rangos halottakkal, akiknek kitüntetéseit azóta leszaggatták, talán a nevüket is kitörölték az anyakönyvből.

A kisvárosi temető nem engedi magát kifosztani. Életükben se híres halottak nyugszanak benne, a nemzet váltakozó, időről időre leváltott nagyjait ritkán szokták ide temetni. Itt főleg közemberek teste porlad, az orvosok, virágnemesítők, tanítók, papok, trafikosok emlékéről pedig nem az ilyen-olyan szervezetek gondoskodnak. Halottak napján vagy családi ünnepeken megjelenik az özvegy, esetleg az unoka, mécsest gyújt, virágot ültet, és elbeszélget az öreggel, aki nem vág közbe, nem ellenkezik, csak hallgat türelmesen, ahogy életében sose hallgatott.

A halottat, akinek végtisztességére összegyűltünk a kisvárosi temetőben, alig ismertem. Egyszer találkoztunk, mi bemutatkoztunk, ő a magatehetetlen ember félszeg mosolyával tudomásul vett bennünket. De ezt se állíthatom biztosan. Aztán meghalt. Vagyont nem hagyott hátra, annál inkább legendákat. Hol a lányainak jutott eszébe egy-egy történet, hol az unokáinak. Hogy Pali papa erre azt mondaná. Vagy emlékszem, amikor jöttek a bombázók, és minden recsegett- ropogott, dörgött körülöttünk, akkor szegény apám...

Negyvennégyben az iratait odaajándékozta egy pesti állatorvosnak. Ugyanazt a nevet viselték, csak egyikük evangélikus lelkész volt, a másikuk halálra ítélt zsidó. Elrejtette egy család holmiját. Mind a két famíliával haláláig, sőt, azon is túl kitartott a barátság. És mennyi ember nyüzsgött a kisvárosi temetőben. Busszal jöttek a hívek a másik kisvárosból, ahol évtizedekig lelkészkedett.

Aztán egyszer csak – papi beszédek és civil megemlékezések után – ott állt a nyitott sírnál három feketébe öltözött asszony, és felhangzott olyan fényes csengéssel, ahogy még sose hallottam kamara kórust énekelni:

Ne csüggedj el, kicsiny sereg,
Szívedet ne rémítse meg
Sok ádáz ellenséged!
Bár dühük ellened fordul,
S te félsz és könnyed kicsordul:
Nem árthatnak tenéked.

Nem, nem zokogták szét a tizenhetedik századi evangélikus éneket, pedig a szemük vöröslött a sírástól, és könny csurgott az arcukon, de mintha ezen múlna a halott üdvözülése, meg nem remegő hangon, tisztán szárnyalt az ének a szemükkel már nem is követhető magasságba.

Ezt énekelte apám, mikor a légópincében reszkettünk, mondta később a három nővér közül a legidősebb. És ha ő meg tudott nyugtatni vele, hátha mi is… Nem fejezte be a mondatot, nem is kell minden mondatot befejezni.

Nem sírtam anyu temetésén. Engem a kenetteljes papi szólamok nem szoktak meghatni. De talán ő is nyugodtabban engedi el a földi kapaszkodót, abban a rettenetes decemberi hidegben, ha a lányai utána küldik a gyengéd biztatást: ne csüggedj el kicsiny sereg. És nekem se kellene tizenöt éve arra gondolnom: Istenem, hogy vacoghat szegény abban a kővé fagyott földben. Ott hagytuk egyedül a jégkoporsóban.

Vagy mindegy neki? Nekem mindegy lesz?

illusztráció | Bálint Endre: Kereszt