Édes Öcsémuram,
reménylem, soraim jó egészségben találják Kegyelmedet. A kórodában, hol mostanság szállásom vagyon, ezt becsülik legtöbbre; mindenki, kit nyavalyája egy itteni ágyhoz szögez, egészség után sohajt, s tán mindenét odaadná egy töredékéért eliramlott erejének.
A vélem átellenben tehetetlenül fekvő asszonyság is – ki régebben M*-ben, a négytornyos faluban korcsmárosné vala – ezt sóvárogja vissza, és el-elmereng erejének múltán. De sok férfiembert megvertem hajdanán! Ha azok mind visszaadnák a túlvilágon, mit tőlem kaptak, megnézhetem magam, nevet kesernyésen. Majd – mint ama himpellér francúz poéta vén fegyverkovácsnéja – karcsú derekát, hamvas szőke haját, régi szépségét siratja. Én voltam a legszebb asszony a faluban, de hol van az már? Maga még jól néz ki, nem olyan ráncos, mint én, kesereg rövidlátóan pillogva rám ceruzával rajzolt szemöldjei alól, és szétesett arca mögül elővillannak finom vonásai. E villanások összerakva egy színészné portrait-jához hasonlítanak, ki sokaknak ideálja volt annak idején: Lola Lolát alakította, a Kék Angyal táncosnőjét.
Tán nem véletlen, hogy a korcsmárosné neve is Lola. Anyja sváb leány volt, ama hirhedett mozicsillag pedig német születésű. Gyermekként Lola is beszélte anyja nyelvét, de már elfeledte. Nemigen hiányzik neki, M*-ben nem sokra menne vele, ott románnak s a szerbnek venné hasznát, de ő magyarul is boldogul. Csak kérdezzék meg akárkitől, ismeri-e Lolát? Mindenki megmondja, hol talál meg, én vagyok az egyetlen Lola a faluban.
Másszor ama elszaporodott fehér sejteket szidalmazza, hogy felzabálják vérét, s fájdalmai szünetjében – csapongva térben és időben –, válogatás nélkül emlegeti fel nékem s a P*-i szlovák asszonyságnak élete epizódjait. Jut a szidalomból bőven első férjurának, ki – már megbocsássa Ked, ha illetlenség is, de újra kimondom szavait – nagy kurvapecér és szép szál ember vala; fő-főintéző egy közös gazdaságban. Vérmes fekete noniusok vontatta fogaton járta a határt, s bármerre hajtott, mindenütt asszonyokba, leányokba botolt. Előbb csendesen pusmogtak a faluban, azután hangosabban. Húsz évig tűrte-tűrte, majd csak megöregszik, belefárad, abbahagyja, de nem, húsz év alatt egy jottányit sem változott.
Itt, a kórodában, a második ura látogatja. Langaléta, fekete ember. Cigány. Vagy tíz évvel fiatalabb nála. Tetszetős firma ez is. Bizonyos Heathcliff, egy regényes angolországi história szerelmes hőse bírhatott ily külsővel. Benne a kevés jó sok rosszal elegyedett, de emez szelídebb: sült halat, kalácsot hoz hervatag asszonyának, s az bölcs resignatioval beszéli el, hogyan nevelgette, szoktatta munkára. Szeret engem, tudják, törődik velem. Mikor megismertem, ott ült ő is a korcsmában, a munkát rühellte, de összeszedte a piszkos poharakat, behordta a sörös ládákat, záráskor segített kidobni a részegeket. Maga mért nem ment újra férjhez? faggatja a P*-i öregasszonyt, ki negyven éve veszítette el urát, fél év alatt vitte el a rák. Mert úgyse találtam volna olyat, mint ő, mosolyog a legvénebb párka, és pergamenbőrére rózsákat hint az emlékezés.
Anyám is mindig ezt mondta, ha rá akartuk beszélni a nővéremmel, keressen valakit magának, legyint kevésbé fájó kezével az egykori szépasszony, de nem akarta, apám után nem kellett neki más. Pedig hát jobbnál jobb emberek szaladgálnak a világba. Én nem bántam meg, hogy ehhez a másodikhoz hozzámentem. Igaz, sok munkát fektettem bele. Járt velem napszámba, fialtattunk kocákat. Még főzni is megtanítottam. Na, az első az nem főzött. Annak én vasaltam az ingeit, egy nap kétszer is tisztát vett. Az úriember! Pahh! Nem hiába mondják, vak a szerelem.
A még mindig rózsálló arcú P*-i asszonyság fürgén felcsippenti az utolsó szót, mint cinege az ablakpárkányra szórt magot. Szerelem? Tudtam is én, mi az a szerelem! Nem foglalkoztam én a szerelemmel. Akkor ismertem meg, mikor már férjnél voltam. Az uramtól tanultam meg a szerelmet, hogy mentem volna utána más emberhez?
Oly tanulságosnak találtam párbeszédjüket, hogy lejegyeztem Kednek. Férfiú létére is okulhat belőle. S hogy így legyen, szívből kívánja
édes Nénje
Jámborné Balog Tünde írásai a blogon | Jámborné Balog Tünde írásai a Liget folyóiratban
