11. RÉSZ
Bolingbroke-ot megdobálták aprópénzzel, majd apró kavicsokkal, egy karfiolszerű arcpakolással hivalkodó látomás pedig felmosóvizet loccsantott rá. Ennek a fele sem tréfa – gondolta Bolingbroke, s úgy ahogy volt, térdelőhelyzetben visszacsúszott a telefonfülkébe. Még ott sem állt fel, belesimult a készülék alatt szétnyitott és elrongyolódott, puha telefonkönyvbe, megpróbált egy ingyenesen hívható segélykérő szám hirdetéséhez hasonlítani. Bolingbroke különleges kiképzésben részesült, így szándéka nem volt eleve reménytelen. Balszerencséjére azonban méregdrága ruhában, kihívóan rosszul öltözött, politikai ambíciókat tápláló építőipari vállalkozó, mellesleg környezetvédelmi szakember, lépett a fülkébe, átlapozott a segélykérő számokon (ezt Bolingbroke két foga bánta). A „z” betűs oldalakhoz, kikereste Zerényi Ágoston hivatásos állatbefogó telefonszámát, majd tárcsázott volna, de nem talált a zsebében aprópénzt. Előhúzta mobiltelefonját, s miközben rálépett Bolingbroke-ra beleszólt az egészen apró, ezüstszínű készülékbe.
– Maga az Zerényi?
Bolingbroke megpróbált mocorogni, hogy valamivel több levegőt kapjon, így megütötte a fülét a készülékből szivárgó rövid és érthetetlen elektronikus zörej, majd újra az ő embere szólalt meg.
– A hangja kicsit megváltozott, mióta nem beszéltünk.
Bolingbroke hegyezte a fülét. Ez meg mi? A mi emberünk? Vagy ennyire elterjedt a titkos kód? Esetleg véletlen? És jött a következő mondat.
– Engem is.
Az építőipari vállalkozó, aki mellesleg környezetvédelmi szakember volt, nagyot fújtatott, kikapcsolta a telefonját, s mintha csak ettől a mozdulattól, úgy érezte, az arccsontja mögött a szemgolyója belső felére ülve egy denevér ad vészjelzéseket. Meglegyintette a gondolat, hogy újra hívja az állatbefogót, de félt, hogy közben elszaporodnak fejében a vérszívók, s mint a fecskék ősszel, kiülnek túlfeszített idegszálaira, amit a Mester utca huzatos torkolatában, a szmogriadó állandó édes ígéretével együtt nem tudott volna elviselni. Lelépett hát Bolingbroke-ról, aki szentül hitte, hogy elveszett, leleplezték, nincs tovább, sőt, amikor a másik kilépett a fülkéből, hallani vélte, hogy az visszaszól.
– Jól van Bolingbroke, menjen a dolgára!
Bolingbroke nem is várt sokáig, amint visszacsapódott a fülke ajtaja, és úgy érezte, a másik biztonságos távolságba került, felállt, és sietve az utcára lépett. Körülnézett, de a szenvtelenül sodródó tömegben újabb pánikroham fogta el. Kétségbeesetten rohant a sarki újságárushoz. A hirtelen támadt csendben megnyugodott, majd az elárusítónő átható pillantásától zavarodottan felemelt két pulton felejtett újságot. A felső egy Kiskegyed volt, ezt kínos heherészés közepette visszaadta. A nő elkomorodott, szórakozottan átpörgette a lapokat, s egy pillanatra mintha meghökkent volna.
– Rendben. Köszönöm – mondta fakó hangon, mint akit hosszú idő után először lepett meg valami.
Bolingbroke kihátrált az üzletből, s az Élet és tudomány címlapján Cherburyt vélte felfedezni, ahogy Élet és tudományt vásárol. Pihennem kellene – gondolta határozatlanul.
Az utcasarkon állt és nem tudta, merre induljon.
(illusztráció | imdb.com)
