Túl a hatvanon, közelebb a hetvenhez, egyre több szabad időmben gyerekes izgalommal építek régi rádiókat. Az alkatrészek persze újak vagy régi masinákból kioperált, de használható darabok (nem is könnyű beszerezni ilyeneket), az elvi kapcsolás és a szerkezeti felépítés a régi, olyan, mint 50–60 évvel ezelőtt, vagy még régebben, a tranzisztorok és mikrocsipek előtti korban. Magam tervezem meg és szerelem össze minden részletét. Mi a jó ebben? A fizikai alkotás, a manuális teremtés? Az egész átláthatósága?
Minden alkatrésznek és drótdarabnak tudom a helyét és szerepét, tudom, mitől mi változik, ha hozzányúlok, ha javítok, ha cserélek, ha hangolok. Az építőelemek nem láthatatlanul parányiak, nincsenek pár négyzetmilliméternyi tokba préselve, nem hozzáférhetetlenek, nem szétszerelhetetlenek, nem robotizált gyárban rakták össze idegen és követhetetlen nanotechnológiákkal. Az én rádióm emberléptékű. Igaz, nehéz, és kissé több wattot is fogyaszt, de hangszórójából sokkal emberibb hang jön ki, mint a modernekéből, és nem túl sok fáradsággal olyan rövidhullámú sávokat is be tudok állítani, amelyeket a bolti készülékekkel nem lehet fogni.
Az 1990-es évektől kezdte visszafoglalni elvesztett helyét az elektroncső, a rádiólámpa. Felismerték, hogy félvezetőkkel, tranzisztorokkal és integrált mikroáramkörökkel nem lehet természethűen visszaadni a hangot. Régi-új iparágként jelent meg az audiofil technika, amelyben kizárólag elektroncsöveket használnak, majdnem pontosan olyanokat, mint 1938–1942-ben. Egy ilyen elektroncsőért manapság akár 500 dollárt is adnak, az ezekkel megépített hangerősítők ára fél-egymillió forint között van.
Talán kalandvágy vezet, hogy az anyagi és szellemi világ határmezsgyéjén barangoljak. Az elektromágneses hullámok, közöttük a rádióhullámok a megfogható, mérhető anyag és az anyagtalan energia határán táncolnak. Mindenütt jelen vannak láthatatlanul, hallhatatlanul, de érzékelésükhöz, a gerjesztett anyag különleges állapota kell. A mindenség titkának darabkáját hordozzák.
Elgondolom a képtelenséget, hogy minden kisugárzott emberi hang, zene és zaj, minden stúdió vagy helyszíni közvetítés hangzó információja, minden morzejel öröklétre ítélten kering a Föld körül a világűrben. A csillapodó rezgések törvénye szerint gyengülve, de soha nullává nem válva lüktet levegőben, kőben, vízben, éterben és vákuumban. Ott van mérhetetlenül apró hullámalakban a Titanic szikratávírójának S.O.S. jele, Babits hangja, Pluhár és Szepesi sport közvetítései, és a földkerekség összes rádióállomásának százféle nyelven sugárzott adása, minden, ami elhangzott. Ezek a rezgések akkor is megsemmisíthetetlenek lennének, ha az összes hanghordozót bezúznánk vagy elégetnénk. Mi volna, ha a hangokat ki lehetne szűrni az őrült kakofóniából, és felerősítve ismét hallanánk? Mennyi vágy, öröm, panasz, vád és ítélet szólalna meg az óriási kozmikus memória olvasásakor?
