Egy józan ésszel érthetetlen törvénymódosítás alapján a vörösiszap nem minősül veszélyes hulladéknak – pedig lúgossága miatt is egyértelműen az. Veszélyességének csökkentése az alumíniumiparnak nem érdeke: bármit tesznek vele, az alumíniumipar számára az „elvesztegetett” költség. Marad tehát a tározókban. A tározók felületét több esetben lefedik, és pl. energiaerdőt telepítenek rá. Élelmiszerek termesztésére azonban ezek a területek később sem alkalmasak.
Az erősen lúgos oldat súlyos, életveszélyes sebesüléseket okoz. Az erős lúg leoldja a bőrt védő fagyút (zsiradékot), és fellazítja a bőr szarurétegét. Így a belső szövetek védtelenné válnak. A magas pH következtében denaturálódnak a fehérjék (köztük az enzimek), szétroncsolódnak a sejtek különböző membránjai (sejthártya, mitokondrium, kloroplasztisz stb.), vagyis a károsított sejtek-szövetek elpusztulnak.
A vörösiszap mérgező nehézfémeket tartalmaz. A higany, kadmium, ólom stb. – erősen mérgező, mert fehérjékhez kötődve „lerakódik” a szervezetben, s huzamosan megváltoztatja létfontosságú fehérjék szerkezetét-működését. Vita folyik arról, hogy az ajkai vörösiszap ártalmas koncentrációban tartalmaz-e mérgező nehézfémeket, vagy sem.
Az MTA Kémiai Kutatóintézet mérései szerint a Kolontár és Devecser térségében vett „vörösiszap minták a szennyvíziszapokra megengedett határértékeknél kisebb, esetenként jóval kisebb koncentrációban tartalmaznak kadmiumot, krómot, higanyt, nikkelt, ólmot és cinket” (mta.hu/mta_hirei). Ezt a mérési eredményt nincs jogunk kétségbe vonni. De el kell gondolkoznunk, hogy az emberek házában, kertjében lévő – és porként belélegezve a tüdőnkbe kerülő – vörösiszap összetételét miért a szennyvíziszapra meghatározott határértékekkel veti össze a kutató. Szennyvíziszappal ugyanis normális körülmények között nem találkozik egy átlagpolgár. Nem lábolunk benne (gumicsizmában sem), nem söpörjük össze a szobánk sarkából, nem locsoljuk vele a kerti zöldséget és nem lélegezzük be a porát. Hibás tehát a viszonyítás.
Az élővizekbe és a talajra került vörösiszap erősen lúgos kémhatását közömbösíteni – vagy legalábbis enyhíteni – kell. Erre savas kémhatású anyagok alkalmasak. Elvileg bármilyen sav jó lehet, de ecetsavat használnak, mert az természetes anyag. Ártalmatlanítás céljára még gipszet (CaSO4) is alkalmaznak, amelyet szétszórnak a szennyezett területen.
Mi történik a kiömlött vörösiszappal, ha kiszárad? A szél szerte fújhatja, s az élőlények belélegezhetik. A vörösiszap száradásakor keletkező por még súlyosabb kárt okoz, mert a tüdőnek sokkal finomabb, sérülékenyebb a légzőfelülete. Ezért kötelezik a visszaköltöző embereket por-szűrő maszk viselésére, amelyet a mentésben dolgozó emberek is viselnek. A por-veszély csökkentésére a szennyezett területet – legalábbis a tervek szerint – kalcium-kloriddal szórják be, s minthogy az nedvszívó, megakadályozza a kiömlött vörösiszap kiszáradását.
(fotó | MTI)
Victor András írásai a blogon | Victor András írásai a Liget folyóiratban
