Teljesen igaza van, hogyha megítél nem írásom miatt, de megint azt kell írjam, amit úgyis jól tud, hogy kevés embert szeretek és becsülök úgy, mint Magát. Valahogy a kapcsolatunk olyan, hogy gondolom: tíz év után is ott tudnám folytatni a beszélgetéseket, ahol lassan már három esztendeje abbahagytuk, alig van nap, hogy ne gondolnék Magával, annál is inkább, mert fényképe a falamon hirdeti szépségét, így hát mindennap alkalmam van gondolni Magára, nem beszélve arról, hogy egy képet is festettem erről a fotóról alig egy fél éve. Szóval bennem van c'est tout, malgré que je n'ecrit pas, írja mindezt hihetet­len lustaságom rovására.

Nagyon helyeseltem az oroszországi utazását, már amikor először írt a tervről s tudtam, hogy mindazt, amit egy ilyen rövid utazás alatt élményekben összegyűjthet és láthat, jól megnézte, aminek hatása ér­zésem szerint a későbbi munkáiban majd jól előjön. Ismerek egy cso­dálatos kiadványt az orosz freskókról és ikonokról, az UNESCO félét, gondolom, az eredetiket látni igazi nagy élmény lehetett. A kü­lönbség olyan kirívó, persze a reprók és eredetiek között, amit tapasz­talatból tudok: ismertem még otthon egy nagy kiadványt a katalán művészetről, de amikor eredetiben láttam a barcelonai katalán mú­zeum anyagát, a reprók azonnal semmivé váltak. Így lehet a legjobb ikonokkal és azok reprójával is.

Nagyon ismerős nekem, amit írt a külföldiek képnézési módszeréről, pontosan ez van itt is és magam is a legszívesebben fenéken billenteném ezeket a pénzeszsák sznobokat, akik átrohanják a világot és mire hazaérnek csak az út kilométer­száma marad bennük és az a boldog tudat, hogy még egy múzeum ne­vét ismerik. Most jut eszembe mindannak igazsága egyébként, amit írt utoljára a festészetről általában, valóban Irinek írtam választ, de hát megismételhetem, hogy nekem is a meditatív tendenciák a rokon­szenvesek, csak az a kár, hogy napjainkban nem látni egyebet vagy festékcsorgásnál, vagy rideg-hideg geometrikus jeleknél.

A képzőmű­vészeti „piac” felfalja azokat, akik engedik, hogy felfalják őket és ilyenek Lilikém többen vannak, mint ami egészséges lenne. Hihetet­lenül izgat, hogy mit sikerült Magának megfogalmaznia formailag és szellemben, mert kritikái után arra gyanakszom, hogy kilépett a szür­realizmus ortodox templomából, ahol az egy Magritte-on kívül min­denki már rosszul érezte magát. Kiderült persze egynéhány turpisság, hogy Toyen, aki, amíg az „iskola” jó tanulója volt, ahogy átsétált az absztrakcióba, tehetségtelenségénél mást nem volt képes manifesztál­nia. De azt alaposan. Valahogy ez a cirkusz nekem nagyon ellenszen­ves, ahol nagyképűséggel pótolják a kis képre is alig jutó készséget.

Nem tudok magam sem szabadulni attól a rögeszmémtől, hogy való­ban jobb, ha elhanyagolják az embert, mintha kiteszik a mű-napra. Ilyen elvekkel élek, undorral minden kiállítási lehetőség felé: mond­hatnám pestiesen, „na hát, akkor mi van”? – ha az ember kiállít? Per­sze, ha az ember valamit demonstrálni akar, valamit, amit oppozíció­nak érez a ma dívó históriákkal szemben, vagy mert feszíti már a csönd, egyáltalán nem tartom hibának a jelentkezést, de hogy az em­ber fizessen azért, mert van valami mondanivalója: fizessen anyagi­lag, lelkileg, szellemileg – hát azt már nem!

Magamról annyit, hogy változatlanul nem tudom megítélni mit ér, amit csinálok? Keveset és rendszertelenül festek; a valóság igen rideg körülöttem és a magány szinte felőröl, de hát ez természetesen nem változhat addig, amíg a szeretet áramai csak messziről érnek el; higgye meg, minden örömöm az otthonról érkező levelekben és nem másban van. Nagyon fekete a világom; képeim is most feketék és inkább grafikusak, mert közléseim egyszerű formák mellé komponált szövegekkel fejezik ki, amit aka­rok. Megint a halál rekvizitumaiból való szimbólumvilág, mint annyiszor, csak nem öntöm le és puhítom meg esztétikus színmártások­kal. A disszonanciák és fanyar képletek jellemzik utolsó dolgaimat. Erős ellenérzésem van minden l'art pour l'art szépségtől. És valami­képp szinte oppozícióból is elhárítom az itten kialakult formulákat, még ha véletlen találkozások vannak is. Lényegében igen kevés dolog tetszik a maiak munkáiból, nem mert absztraktok, vagy ilyenek vagy olyanok, hanem, mert személyiség nélküliek. [...]

Engem most nagyon hidegen hagy Matisse, és Picasso ugyancsak. Picasso utolsó húsz évét, azt hiszem, hogy a kerámiáit kivéve a művé­szettörténet ki fogja szelektálni, úgy, hogy sok nem marad azokból. Persze a magam ítéletét sem tartom másnak, mint a másokét: igen bi­zonytalannak és a szubjektív elfogultságoktól mentesnek.

 Okt. 27.

Ma délelőtt megnéztem Annáék új lakását, amolyan Her­nád utca szerű kerületben egy iszonyatosan ronda házban, de jó pofát lehet neki adni egy kis átalakítással stb., ami már folyamatban van. Anna képét bevettek.

Köszönöm születésnapi jókívánságait, ma kaptam Iri-Pistitől sür­gönyt és Anyámtól is, ez alkalommal.

Ma a szobámban Vajda-kiállítás van, mert jön egy ismert galéria­tulajdonos Hajdu szobrásszal együtt megnézni Vajdát. Talán lesz va­lami eredménye, ha más nem, hát annyi, hogy végre láthatnak egy olyan festészetet, ami úgy sugárzik, mint minden szellemi igaz­mondás.

Dévényitől jött levél, melyben írja, hogy Mucsi András látta a ké­peit és igen tetszettek neki. Valami esztergomi kiállítás lehetősége is felmerült, de ennek kapcsán Dévényi azt írja, hogy azért félnek, mert az idősebb nemzedék modern tagjainak féltékenységét ismerik stb. Marhaság! Mármint ettől félni... Azonnal írok Dévényinek, hogy csak üsse a vasat ez ügyben, ha Magát is érdekli. Véleményem az, hogy senkivel a kollégák közül nem tárgyalni! Hallom falemezre fest. Honnan tudta, hogy én is arra festek? E pillanatban utálom a vász­nat. Brody Verának küldtem meghívólevelet hetekkel ezelőtt, s azt sem írta: mukk! Tőlem a jövőben aztán kérhetnek leveleket.

Hát itt volt a galeria Jeanne Bucher tulajdonosa és Hajdu, ma dél­után és megnézték Vajda dolgait. Nekem két gyomorfacsarást oko­zott ez a képnézés:
1. Mint mindig, ha Vajdát alaposan végignézem, azt érzem, hogy amit csinálok, az a semminél is kevesebb, sőt: nem csak érzem, de tudom.
2. Másfelől ez a pasas túl fiatal és túlságosan kereskedő ahhoz, hogy ez ne zavart volna.

Hajdu hihetetlenül rendes volt, de mindketten annyira csak az absztrakt utolsó periodust gutí­rozták, mert be lehet osztályozni a nonfiguratív sőt tasiszta (?) karto­tékba és csak sietve és kissé fitymálva ejtették ki a szürrealista szót a közbeeső időszakokat jellemezve. Az egész képnézés alig tartott fél óráig. Lehet, hogy én elfogult vagyok, de nekem a konstruktisztikus rajz és akvarell periodus annyi állandó élményt és szellemi élvezetet jelent, mint senki más rajzai korunkban, és a látogatók voltak szíve­sek kettőt a kezükbe venni. A pasas hallgatott és azzal búcsúztunk, hogy „gondolkoznia kell”. A képek árai érdekelték. Lehet, hogy Haj­dunak többet mondott. Majd megtudom. Kérem, Lilikém, közölje le­velem Vajdára és erre vonatkozó részét Júliával.

Sokszor és szeretettel üdvözli Gyurkával együtt