A debreceni tábor bejáratától balra, hétvégi házakban laktak, akik már megkapták a letelepedési engedélyt. Így a két Szíriából menekült család is, akiket közelebbről megismerhettem.
Egyszer ismeretlen férfi várt rám a tanterem előtti folyosón. Öles léptekkel sétált fel-alá. Kezében toll, füzet. Ahogy nyitottam a tanterem ajtaját, oda jött, bemutatkozott. Szeretne magyarul tanulni – mondta –, neki most ez a legfontosabb. Tört angolsággal elmondta, hogy a családja is itt van, felesége, gyerekei. És egy másik szír családról is beszélt, hogy ők is tanulnának, a családfő ugyan még nincs Magyarországon, de az asszony két gyerekkel igen, s mindannyian itt akarnak élni, új életet kezdenek.
Úgy láttam, komolyan gondolja, amit mond. Testes, középmagas, ötven körüli férfi, magas homlok, ápolt, kis fekete bajusz – fegyelmezett volt és alkalmazkodásra kész. Fodrász mesterségét Debrecenben nem gyakorolhatta, eszébe sem jutott, hogy megkíséreljen némi jövedelemhez jutni ezzel, mert mindent a hatóságok elvárásaihoz igazodva akart csinálni. Eredménytelenül – persze. Órám előtt néha láttam, ahogy várakozik az irodában. Áradt belőle az igyekezet és a boldogtalanság.
Nem volt nála szorgalmasabb, szavatartóbb tanítványom. Sohasem hiányzott az órákról. Legtöbbször egyedül jött, néha a feleségével. A gyerekek magyar iskolába jártak, nekik nem volt szükségük nyelvórára. A férfi mindig ugyanazokat a kiejtési, nyelvtani hibákat követte el, mint első alkalommal. Tudott néhány alapszót – a mindennapi életben szedte fel –, de egy mákszemnyit sem jutott tovább. Talán épp a fegyelme zárta el a nyelv eleven rétegeitől. Budapesten a Karinthy Frigyes úton van egy szíriai bolt, s néha megkért, vegyek ott ezt-azt – soha egy forinttal nem maradt adós, akkurátus pontossággal fizetett, s olykor megajándékozott konzervekkel.
Aztán egy nap váratlanul bejelentette: többet nem jön, reménytelennek látja a jövőjét Magyarországon, elmegy innen. Hová? – kérdeztem. Németországba – volt a válasz. Már megvette a repülőjegyeket Frankfurtba. Van ott egy ismerős, az várja, segít. Megy az egész család. Rezzenéstelen arccal mondta, és rám hagyta a megmaradt konzerveket: májkrémet, szardíniát, sűrített paradicsomot – mindent, amire már nem volt szükségük.
Németországi útja kudarcba fulladt. Nem talált munkát, vissza kellett jönnie. De nem keresett meg többé. Tudomásul kellett vennie: senkinek nincs rá szüksége és senki nem segít rajta. Hogy tovább menekült-e, nem tudom.
A bemutatkozáskor emlegetett másik szír család is járt az óráimra. A családfő ugyan később települt át, de az asszony és tizenhét éves fia szorgalmasan tanult. A nő két-háromszor egy héten nevetségesen kevés napidíjért mosogatott Debrecen egyik keleti étteremében, amit egy honfitársuk üzemeltetett. Bár szüksége volt pénzre, nem akart rabszolgaként élni, inkább szűkösködtek.
Amikor férje áttelepült, meghívtak ebédre. A férfi aranyműves volt, és szívesen dolgozott volna Debrecenben, de nem tehette. A háborúban megsérült a lába, nehezen mozgott, műtétre végképp nem jutott pénz. A család legelevenebb tagját, az érettségire készülő fiút külön is tanítottam – úgy tűnt, ő majd boldogul Magyarországon. Annak idején az apa és a fiú is megadta a telefonszámát – most próbáltam hívni őket. Az egyik számon ismeretlen férfi jelentkezett: téves számot hívtam, a másikon géphang közölte: a tárcsázott számon előfizető nem kapcsolható.
(illusztráció: Bálint Endre | Angyal)
További véleményeket olvashat a Bevándorlók – Mellettünk blogon.
