A fukusimai atom-katasztrófa nyomán – érthetően – világszerte felélénkült az energiatermelés jövőjével kapcsolatos eszmecsere. A japánok mellett most már pl. a németek is egyre határozottabban elfordulnak az atomenergia jövőbeli felhasználásától. De ha leállítjuk az atomerőműveket (vagy legalábbis nem építünk újabbakat), fokozni kell a hagyományos (azaz C-alapú) energiatermelést. Ez pedig elkerülhetetlenül növeli a levegő szén-dioxid szintjét, ami a globális melegedés miatt neuralgikus pont.
Sokféle elképzelést lehet mostanában olvasni arról, hogyan lehetne megakadályozni a hagyományos – égetéses – erőművek által produkált szén-dioxid levegőbe kerülését. Kísérletek folynak az erőmű-kéményeken kiáramló szén-dioxid „megfogására” (elnyeletésére, leválasztására, megkötésére), s arra, hogy az így leválasztott szén-dioxidot hova és hogyan lehetne minél olcsóbban és minél kevésbé baleset-veszélyesen „eldugni”. A folyamatot – angol rövidítése alapján – CCS-nek (Carbon Capture and Storage) nevezik, amely magyarul „CO2 leválasztás és tárolás”. [Mindkét kifejezés „gazdag” eredményt hoz, ha beütjük a keresőbe.]
Van, aki kimerült szénhidrogén telepekbe – vagy más, geológiai üregekbe – sajtolva tárolná az összegyűjtött (sűrített, nagy nyomás alatt cseppfolyósított) szén-dioxidot (pl. a MOL); más a tenger fenekére süllyesztené le korrózióálló acél-tartályokban, és így tovább. Ezekben a technikai megoldásokban két közös vonás van. Az egyik, hogy jelen tudásunk szerint kiszámíthatatlan környezeti következményekkel járnak. A másik – és elvi jelentőségű közös vonás –, hogy egyik sem tervezi a megkötött gáz hasznosítását.
Mindegyik csak abban gondolkodik, hogy miképpen lehetne „eltüntetni” a szén-dioxidot, az energiatermelő erőműveknek ezt a „salakanyagát”. „Csővégi” gondolkodásnak hívják, ha valaki nem azzal foglalkozik, hogy mi van valamely folyamat elején (mi menjen vagy ne menjen be a csőbe), hanem azon töri a fejét, mit csináljon a csövön kifolyó anyaggal. Ugye, világos, hogy ezzel a gondolkodásmóddal csak felszínes javulást lehet elérni; minthogy nem oki, csak „tüneti kezelés”? Az „alap-betegséget” így nem lehet meggyógyítani.
A természetes folyamatokra a ciklikusság jellemző. A kör-jelleg. Kicsit leegyszerűsítve a történést: a falevélből – „kör-utazás” után – megint falevél lesz:
falevél → avar → humusz → növényi tápanyag → falevél
Az ember termelési folyamatai azonban többnyire lineárisak. És egyirányúak. Amit a természetből elveszünk (pl. kibányásszuk vagy learatjuk), abból már többé nem lesz ugyanaz, mint volt. A nyersanyagokból termék és hulladék lesz. (Aztán a termékből is hulladék!):
bauxit → timföld (Al2O3) → alumínium → lábos → szemét
bauxit → vörösiszap → veszélyes hulladék
A jelek szerint még mindig nem tanultunk sem a más, sem a magunk kárán. Pedig az örvendetesen terjedő szelektív hulladékgyűjtés példáján is megérthetnénk, hogy csak akkor tud igazán működni a rendszer, ha a szétválogatott hulladékot nem eltüntetendő szemétnek, hanem egy következő termelési folyamat hasznos nyersanyagának tekintjük, s valaki valahol hasznosítja is.
A szén-dioxidnak – ha már nagy mennyiségben tudnánk begyűjteni – nagyon sok felhasználási lehetősége volna. (Lásd pl. a Nobel-díjas Oláh György „metanol-tervét”!) Ezeket kellene inkább kutatni, nem az „eltüntetés” módjait! De úgy látszik, még nagyon messze vagyunk az ökologikus gondolkodástól!
(fotó | MTI)
Victor András írásai a blogon | Victor András írásai a Liget folyóiratban
