Im, – a hűs udvar téglakocka
vörösén előbb meglapul,
majd óvatosan, ágra-bogra
oszolva előrenyomul
a szappanosvíz, de megtorpan
s kis kék fején hol ott, hol itt,
szinte meglátni láthatatlan,
reszkető, apró csápjait,
amint az akadályt leméri.
Fel-alá futkos, mint a rab.
A szappanosvizet eléri
a halál és továbbhalad.
Még megrázza habos sörényét,
színe reszket, mint ideges
állatok bőre. Sárga fény ég
zöld-kék testén, melyet az est
hamvas ujjával nem talál már.
Nem lesz. De amíg ott remeg,
semmicske borzongása átjár, –
az én furakvó lelkemet
is megrezgeti vergődése,
én is szállnék s szállna az ág,
a ház, a szalma, felhő és e
sok egymáshoz kötött világ!
(illusztráció: Vaszkó Erzsébet | Nem látunk tisztán)
(A vers és a jegyzet megjelent a 'Vigyél át, révészem' című antológiában | Liget, 2011)
A vers – és előzménye, hangpróbája, Az udvarban – 1934 kora nyarán Hódmezővásárhelyen született; az élmény mindenesetre vásárhelyi. Itt és ekkor, Makai Ödön házában formálódott az Eszmélet meg a Falu is. Az év nyomorral kezdődik József Attilának, végképp megromlik kapcsolata Szántó Judittal, nincs munkája, s olyannyira rossz állapotban van, hogy elfogadja Etus nővére meghívását. A rokonlátogatásból hónapokig tartó „vendégeskedés“ – végül is, megint kínos eltartottság – lesz.
A helyét, „dolgát“ nem találó ember képzetei-félelmei nyomulnak előre, a vízzel együtt, a versben – ágra-bogra oszolva persze. Az olvasó maga is kényszeresen, újra meg újra elképzeli, ahogy alkonyattájt az udvar téglakocka vörösére löttyinti József Attila a mosdóvizet; talán nem is a saját szappanos vizét; talán épp ott téblábolt a konyhában, mikor Etus vacsorát készített és fél lavórnyi vizben sietősen megmosta a gyerekek kezét – „öntsd már ki“, mondhatta az öccsének, meglehet, nem is ingerülten, nem parancsolóan, a tisztázatlan körülmények miatt mégis szinte szúrtak a szavai; talán; a szertefolyó víz pedig egyszerre, ezért, ettől is, életre kelt. Most már megbűvölten néznie kellett, ahogy reszkető csápjai nőnek, ahogy rabként futkos – és látnia, hogy hiába; a halál úgyis eléri a menekülőt – s nemcsak eléri, de egykedvűen tovább is halad.
Nincs előbb és utóbb: a megigéző látvány és a költői ötlet egyidejű, minden egyszerre történik. A költő együtt borzong, szenved, vergődik a pusztuló vízzel, figyeli és átérzi, ahogy kis állatként kapkod önnön létezéséért, s aztán a nem csupán életre, hanem halálra is varázsolttal kiszakadna a földhöz kényszerített létezésből, ki, csak ki, föl, föl... Minden földivel – ággal, házzal, szalmával, a sok egymáshoz kötött világgal – együtt föl.
LEVENDEL JÚLIA
Levendel Júlia írásai a blogon | Levendel Júlia írásai a Liget folyóiratban
