Tépettem, kérlek,
ne tettesd magad néma
papírlénynek,
ne légy puszta következmény –
ha válaszod az irányított
véletlenre játszó ujjaimmal
alakot öltött, hangot is adjon,
szavakkal szóljon,
legyen nyilvánvaló, hogy
miért szakadtál ki milyen
világ-egészből-képből,
a háttér nélküli tolongás
hullámaiból kibukva-hullva
mi végre kapaszkodtál partra,
s lettél, emeletes fej –
mulattatsz vagy riogatsz
a képzelet bukfenceivel:
tudhatom-e?
Vagy elég, ha csak nézlek?
Te lennél az a bizonyos
utolsó ítélet a dolgok felett,
a fellebezhetetlen forma?
Ifjan alig értettem, de vonzott
a kijelentés lebegő dalvonala,
és most, hogy megöregedtem,
visszadöbbent,
csakugyan – mi volna más?
Ha lehet hinni még, egyáltalán.