Hiába tudom,
hogy a krumpli meg a csúzli
csak mint u-t és ú-t és i-t
hordozó hangalak
esik egymáshoz közel, már-már
egybe,
de különben külön áll,
kinn és benn egyaránt, és egyáltalán
nem esendő; már megesett tény
képeit hívja – gyertek elő –,
a vers pedig, lám, esengő,
tekergő ritmus csupán,
középre zárt szabad
sorok tölcsére,
játék,
ugyanis közben, máris:
a krumpli meg a csúzli
valamilyen értelemben
összebotlik
egy felderengő, gyerekkori történetben;
addig sürög, forog, motoz, kötöz, köröz,
cibál és ritmizál ez a három
(az u és az ú meg az i),
míg az izgő-mozgó, záporozó
hangzatokkal
(tokkal és vonóval együtt)
áttör hét határon s új utat talál,
kapaszkodót a szó,
és ez akkor is vigasztaló,
ha semmit meg nem old,
nem is magyaráz;
krumplifejű verébvadász
koromban hogy volt
az eset:
csúzliztam és a madár
leesett.
(az illusztráció a szerző festménye)