Moholy-Nagy László festménye
HAGYMALEVELEK
Édes Kelemen Öcsém!
Remélem, hogy soraim jó egészségben találják Kiedet. Mink megvolnánk, bár hol itt , hol ott hasogat a csúz meg a köszvény, de nem akarok panaszkodni, rosszból kijut a fiatalnak is. Kiedéknél a tenger partján biztosan jobb idők járnak, talám még feredőznek is, mink azonban azolta, hogy Kisasszony havábul kijöttünk, fűtünk.
Házunk előtt a nagy nyárfa csupaszon zörgeti ágait, leveleit mind lecsupálta Boreas a korai fagyok idején. Még a Kied apjával ültettük vagy negyven éve, egy május elsején, amikor elmaradt a kötelező felvonulás. Előtte napokig esett, és a folyóparton, ahol a majálist szokták tartani, kötésig ért a sár. Ettől még mehettünk volna nagy csinnadrattával át a városon, el a főemberekkel teli tribün előtt a töltésig, onnan meg vissza a mellékutcákon, ki merre lát, mint más vizes esztendőkben, csakhogy az ünnepre is erős időt, zivatart, felhőszakadást jósolt a Meterológia. Illetékes Elvtársak naponta üléseztek a Nagy Házban, megállt a Hivatal, megfeneklett az ügyintézés, füstöltek a távbeszélővonalak. Főttek a fejek, hogy egyfelől, meg másfelől, de végül lefújták a vonulást. Csakhogy az Úristen igazi tréfamester: az éjszakai égiháború után, amikor már késő volt az ukázt megmásítani, olyan szép fényes napot rendelt nekünk, ami még nyáron is ritkaság.
A Kied apja akkor gondolt egyet, és a sógorával - az én urammal - kiballagott a folyóhoz, szétnézni. Onnét hozták a hónuk alatt a nyárfasuhángokat, és azon melegiben el is ültették valamennyit. Az már másik történet, hogy miért csak ez az egy maradt meg az ötből - majd azt is megírom egyszer Kiednek - de ez az egy úgy megnőtt, hogy csupán az utca végi jegenyék magasabbak nálánál. Törzsét hárman se fogják át, egymaga egész liget. Hangja, mint az ártéri erdők zúgása, és a koronája sátorként borul a házak fölé, ezen az őszön azonban Dömötör napjára lehányta minden levelét, ha kinézek, mintha arany tallérokkal volna megszórva az út.
Az aranykincsből jut bővséggel a mellettünk lakóknak is, ahogy kánikulában az árnyékból s az erdőillatból is kapnak, persze, még soha nem köszönték meg, bezzeg a szemét miatt morognak. Infámis Szomszédasszony ablakunk alá söpri, Alamuszi Szomszédasszony türelmesen kivárja, hogy visszafújja elénk a szél, a Kied bátyja meg fekete műanyagzsákokba rakja, aztán úgy sorakoznak az árokparton, mint a proszektúrán a holtak, a kukások meg egy-két üveg sörért elviszik a házi szeméttel. Az asszonyságok elégedetten leskelnek a függönyök mögül, csak egy fájlalja, hogy eltűnt az aranyos szőnyeg, a Kied hívséges rokonja:
édes Nénje
