Bálint Endre | Temető I-II
Kedves Öcsémuram, Kelemen!
Sok esztendeje már annak, hogy utoljára láttam kiedet, jószerivel el is felejtettem, hogy a világon van, elég volt nekem a magam baja, nemhogy még a földgolyóbis ki tudja, mely sarkába vetődött, szegrül-végrül rokon személyekkel törődjem, a múlt napokban azonban kézhez kaptam Kied levelét, és mit tagadjam, azólta csak az jár az eszembe, hogy az én szegény fivérem, a Kied apja hogy örült volna, ha hírt kap a fiárul.
Ki is vittem a Kied levelit a temetőbe, az emberek biztosan bolondnak néztek, mert megálltam a testvérem sírját befutó madárbirs bokor mellett, és felolvastam, hadd hallja legalább odaát, ha már idelenn nem érhette meg.
Vittem egy cserép rózsaszínű hangát is, betettem a cserepet a cserje ágai közé, hogy csak a virága látsszék, hátha nem lopják el, mert bizony mióta Kied itthagyott minket, egy igazi kis Amerika lettünk, és nálunk is áll az ottani mondás: ha kezet nyújtasz valakinek, utána jó, ha megnézed, megvan-e minden ujjad.
Ezzel zárom is soraimat, mert hív a konyha. Isten segedelmével ebédre várom a családot, azután megyünk a halottainkhoz. A Kálvária utcán a temetőkapuban már biztosan felállították a sátrat, benne az öreg Zuber unokája vagy dédunokája tarka mézeskalácsszívek közt árulja a kakascukrot és mézes puszedlit, édességük és az unokák meleg keze megszelídíti a halál keserűségét.
Ölelem Kiedet, ígérem, tudósítom majd az itthon történtekről, ahogy levelében kérte. Addig is maradok szeretettel:
édes Nénje
