Egy sárga,
tenyérnyi platánlevél,
talán slágerbe sem való való,
nem versbe,
és mégse mondhatom, hogy provokáció
lett volna,
úgy pottyant pont elém,
ráadásul a napos hegy
északi felén.
Ez az “én” különben máris mellőzhető,
marad egyszerű megfigyelő,
mert az úton
most bukkan fel a főszereplő,
egy pöffeszkedő,
vastagon kimázolt, kövérke nő,
töpörödött kutyával;

ezüstös cipő
kaffog fekete harisnyás lábán,
s nem titkolt megvetéssel
nézi, hogy gyönyörködve nézem,
lebegtetem
a röptükben elkapdosott platánleveleket;
világospiros
száruknál fogva
evezni velük a fénylő kék alatt,
szinte szállni,
ma már tudhatja bárki,
avult ötlet,
de az ősz, ez a mohó kolorista,
ma megint bizonyítja:
lehetséges a jelenet;
szálldostak
szerte a platánlevelek s az egyiket
(láttam, ahogy hirtelen visszanéztem)
tekintetével vadul megragadta,
és legott,
a csipkés szélre tapadva a kutyás,
harisnyás nő felröpenni
próbálkozott.

Horgas Béla festménye