Liget 1993 / 1 | Lipp Tamás – SUJTÁSOS NEMZET [részlet]
A bécsi udvar, a kormány és a hatalom legfőbb támasza, az úri középosztály egyaránt érdekelt volt a nemzetiségi viszályok szításában. […] A sovinizmus ellen akkor – jószerivel – csak a Mocsáry-féle párt emelte fel a szavát. Éppen a pártvezér hívta fel először a figyelmet a veszélyre, amelyet a nemzetiségi izgatás a függetlenségi törekvésekre jelent. Csakhogy az 1880-as évek végére a soviniszta áramlat a függetlenségi pártot is magával sodorta, ezt jelzi, hogy a régi negyvennyolcas eszmét legtisztábban őrző Mocsáry kiszorult a pártvezetésből; helyét később – Eötvös Károly erőteljes támogatásával – Kossuth Lajos idősebbik fia, Ferenc vette át. (A nagy magyar rebellis, az örökös ellenfél fiát Ferenc József később kereskedelmi miniszterré nevezte ki.) Ez a hatalomváltás, amely nem nélkülöz bizonyos bohózati elemeket sem, legalább annyira jellemző a függetlenségi eszme alakváltozásaira, mint a társadalom mélyrétegeiben zajló – egyelőre csak távoli égzengés-morajjal kísért – tektonikus átalakulásokra.
„A nemzetiségi kérdés és a növekvő szociális feszültség az a két világtörténelmi robbanóerő, amelynek jelentőségét egyedül Mocsáry Lajos érezte át” – állapította meg önkritikusan – mintegy húsz év távlatából – Apponyi Albert, aki az 1880-as években – éppen a nemzetiségekről vallott soviniszta nézetei miatt – Mocsáry egyik legkeményebb ellenfele volt. (Akkor még sokan hittek a bismarcki „szociális olajcsöpp” jótékony hatásában. Azóta is – a társadalmi inga lengési üteme szerint – e „gyógyszer” időnként föl-, időnként meg leértékelődik.) Mindenesetre, ahogy a függetlenségi párt kivetette magából Mocsáryt, s lassan maga is belesodródott a soviniszta, antiszemita áramlatba, nyilvánvalóvá vált, hogy a megold(hat)atlan kérdések elfedésére nemcsak a kormánynak, de az ellenzéknek is szüksége van „hazafias csatákra”, ehhez pedig ellenségekre (tótokra, oláhokra, zsidókra, dákórománokra stb.). A függetlenségi párt látszólag kétfrontos harcot vívott, mert a kormány által kikiáltott, „hivatalos” ellenségen kívül ő a „labancokkal” is hadban állt. Bármennyire lármás volt azonban a Bécs-ellenes küzdelem, a folytonos „kardbojt” viták alig leplezték a tényt, hogy a közös nemzetiségi veszély egy akolba terelt kormányt és ellenzéket. A függetlenségi ellenállást mindinkább csak a szimbólumok jelezték, Kölcsey megállapítása a „sujtásos nemzetről” egyre aktuálisabbá vált.
A „függetlenségi és 48-as” párt egyik alelnöke, Barabás Béla emlékirataiban büszkén emlegette, hogy „amikor a delegáció Bécsben ülésezett – kezdeményezésére – egy hatalmas, magyar címeres zászló lengett a magyar házon, hadd lássák a bécsiek s prüszköljenek tőle”, de arra legalább ekkora önérzettel emlékezett, amikor a parlamentben szóvá tette, hogy „nemzeti ünnepeinken a Himnusz után a Gotterhalte (az akkori osztrák himnusz) elhallgattasson”; ezen felszólalásának híre pedig „eljutott a király fülébe is” (ha nem jutott volna el, akkor semmi értelme a kuruckodásnak). Barabás Béla egyébként többször is járt a „királynál”, ilyen alkalmakkor – mint írja – mindig díszmagyart öltött, s mindig elbűvölte „a Munkácsy vásznára illő kép: amint őfelsége, huszártábornoki egyenruhában, jobb kezében a díszkucsmával, bejön a terembe, fellép az emelvényre, s odaáll a trónszék elé.” A látogatás után a magyar küldöttek – függetlenségiek, 48-asok, nemzetiek és liberálisok egyaránt – „finom bonboniereket kaptak, ezüstös papírban, a felségnek és a királyi család tagjainak arcképeivel”, ezeket azután a képviselők – pártállástól függetlenül – zsebeikben hazavitték, s otthon feleségeik és gyermekeik társaságában jóízűen elfogyasztották.
A korszak ellentmondásai közé tartozik, hogy a legbuzgóbb függetlenségi érzület titkon összeölelkezett a legforróbb királyhűséggel, s az erősödő sovinizmust és antiszemitizmust, melynek legfőbb követelése volt, hogy a nemzetiségek és a zsidók mielőbb cseréljenek anyanyelvet és vessék el őseik szokásait, tehát „magyarosodjanak”, éppen az erőszakos asszimiláció gerjeszti tovább. Tény, hogy a soviniszta és antiszemita áramlat erősödésében tevékeny szerepet vállaltak a renegátok és a neofiták is.
Erről a folyamatról talán Jászi Oszkár írt a legvonzóbb nyíltsággal, igaz, 1912-ben, a huszadik század kataklizmái előtt, amikor még lehetett erről így írni. „Mindenekelőtt nagy és jelentékeny volt a renegátok szerepe, akiknek lényegéhez tartozik, hogy azt az érdeket, melynek szolgálatába szegődtek, különös nagy lármával és feltűnő eszközökkel szolgálják. Az anyagi és társadalmi előnyök keresésén kívül egyéb motívumok is közreműködhetnek ezen eredmény létesítésében. Így mindenekelőtt a renegát múltja emlékeit akarja feledtetni az által, hogy túllicitálja a leghevesebb követelményeket is. […] a renegátok között a zsidóknak vezérszerep jut. Az átlagosnál nagyobb intelligenciájuk, fokozottabb ingerlékenységük, a primitívebb kultúrákkal szemben a régibb faj esztétikai és intellektuális ellenszenve őket különösen fogékonyakká teszi erre a szerepre. De mindezeknél sovinisztább magyarokká teszi őket az antiszemitizmus (kiemelés J. O.-tól) félelme. Maguk is egy gyűlölt és megvetett fajból kerülvén ki, örömmel csinálnak egykori elnyomóikkal közös ügyet »a közös ellenség« ellen.”
Német ajkú magyar soviniszták és zsidó származású nemzeti antiszemiták? – a kör bezárult […] A szereplők élesen szembefordulnak egymással, magyarok, oláhok, tótok, németek, zsidók, pánszlávok és dákórománok mondják a magukét. Nem párbeszéd folyik, csak végtelen monológok sora; a hősök az operafinálék modorában egymás mellett „énekelnek”.
RETRO-LIGET
avagy mit írtak, hogyan írtak a Liget szerzői öt, tíz vagy éppen huszonhárom évvel ezelőtt:
jellegzetes, az akkori és a mai időkről is szóló részletek.
