Visszahívlak. Ez volt, amit utoljára mondtam neked a telefonba. Hogy most éppen nem érek rá, tudod, a számlák, a szabadelvűek, a szerepek. Persze nem egészen így történt, hiszen ezeket a hivatkozásokat letiltottam magamban. Az egyiktől idegenkedtél, a másikkal szemben szkeptikus voltál, a harmadikról… én szégyelltem beszélni neked, bár te szeretted, hogy dolgozom, hogy a színháztól nem érek rá, de én meg nem akartam érezni a tehetetlenséget, hogy nem tudok tenni azért, hogy a színházak, a tönkretett rádió, a futószalagon működő szinkron – ahogy minden színész várja, sőt, elvárja ‑ hívjon téged.
És ha nincs hívás, nem tudunk fellépni. Nem tudunk vallani a világról, a világnak. Te a hívást vártad, ameddig erőd volt rá.
Pedig nagy utakat tettél meg ebben a kis világunkban: Debrecen, Pécs, az Egyetemi Színpad, Kecskemét, Nemzeti, Játékszín, Szolnok, Veszprém, Belvárosi és persze a Stúdió K. Az utakon sokszor találkoztunk 45 év alatt hosszabb-rövidebb ideig. Szolnokon sokat, a végén, a Stúdió K-ban meg boldogan.
A 60-nál több film és tévé szerepen túl a színházi alakítások, amelyek közül találomra emelek ki néhányat: a III. Richárd és a 301-es parcella bolondjának címszerepei, Székely János: Caligula helytartójának bölcs rabbija (ma is hallom, és nem is tudom máshogy mondani, mint ahogy te akkor: „A hatalom természetes / Végső határa az a pont, ameddig / Az alattvalók hűsége kitart. / Ha nincs ilyen pont, méltóságát veszti / Az emberélet, szégyen lesz leélni”.
Aztán persze Molnár Ferenc: Az üvegcipőjének Sipos ura, Csehov: Cseresznyéskertjének bolondos Gajeve, Füst Milán: Margit kisasszonyának vezérigazgatója, Csáth Géza megcsalt és elárvult kishivatalnoka A Janikában. (A közönségtől karnyújtásnyira megélt, hihetetlenül precíz, szinte fiziológiailag pontos megformálása) és Euripidész Bakkhánsnőkjének városalapítója, Kadmosz – és… tovább nem sorolom, mert épp ez itt a bökkenő.
Vártad a hívást és a visszahívást. Ahogy mosolygós önéletrajzodban írtad: „Meg még jó játszani is!” Mindenki tudta, hogy nyugtalanul egyéni gesztusokat kereső, korszerűen kíváncsi, pontosan elemző, intenzív színész vagy, de hú! nehéz ember! Váratlanul tör ki, mint a tűzhányó, nem adja könnyen magát. A szerep, a darab, a szemlélet igazságáért bizony küzdeni kell vele. Jó, aztán megöleli az embert, akivel előzőleg még ordítva vitázott, és feltölti magát a tőle kapott részigazságokkal is, integrálja azokat.
Egyszóval ideális színész, de mégis… mi, sokszor a fáradságot megspórolni igyekvő rendezők, kollégák a könnyebb utat akartuk választani. Mert könnyebbnek véltünk kompromisszumokat kötni, mint megharcolni az igazunkat. Pedig a könnyen megtalált igazságokkal nehezebb végül elszámolni. És bizony ezeknek a szaldója negatív –
Kevés színészről szól annyi történet, mint rólad. A súgók réme és persze dédelgetett barátja is voltál (leginkább a súgónőknek). Igazából nem volt szükséged súgásra, hiszen felkészülve jöttél a próbákra, otthon agyaltál, megfigyeléseidet beépítetted a karaktereidbe, ahogy Karinthydban mondtad: „ügyeltem alanyra és állítmányra, lenge jelzőre és komoly főnévre, rideg számnévre, igekötőre és névutóra – ütemre és rímre –, hogy érthető és világos legyen, amit mondok: egyetlen helyes formája a gondolatnak, hogy könnyen fogja fel s el ne veszítse többé, akit megajándékozok vele.” És amikor a súgó, mert ő is dolgozni akart, feladta neked a szöveget, hatalmasat kurjantottál: Tudom. Ne segíts! Ettől aztán kizökkentél, hiszen nálad a szöveg csak kísérte a benned kialakuló és születni próbáló gondolatot; tudom! – mondtad, de akkor egyszerre se kép, se hang, ahogy mondani szoktuk, nem tudtad folytatni, ráordítottál az éppen aktuális Margitkára vagy Gabikára: Most segíts!
És persze, ez a szóhasználat is jellemző volt: segíts! és ne segíts! Ez a ne segíts! a függetlenség vágya volt, a szuverén alkotóé, a segíts! meg a sokszor kétségbeesett jajkiáltásé, ami talán a legboldogabb pillanataidban is a mélyről feltörő emlékek sokszor visszhangtalan artikulálása volt: SEGÍTS! És mi nem akkor hallottuk meg, amikor kellett volna: vagy előbb vagy később, de az is előfordult, hogy egyáltalán nem.
Mert nem mindig kiáltottál. De az elragadtatott nézőként – és egyáltalán nem kritikátlanul – elhangzó gratulációid, pontos szakmai ítéleteid mögött észre kellett volna vennünk az elfojtott kiáltást: segíts! Hosszú telefonbeszélgetéseinkből, amelyek rendszerint követték a politikai mocsok áradását, ki kellett volna hallanom: segíts! Ordítva vitatkoztál velem egy-egy Tamás Gazsi cikk után, akinek újabban szinte rajongójává váltál, és aki nagyon bejött neked, hiszen a minket körülvevő egyre mélyülő nyomor láttán megerősödött a mindig is benned lévő szolidaritás, hogy együtt ordítsuk: segítsetek!
Pedig ahogy Sipos András barátunk írta a Facebookon, te a versmondással politizáltál, Karinthyval, Zelkkel, Orbán Ottóval. A humánus patriotizmusról Lázár Ervinnel vallottál A Masoko Köztársaságban például…. (Zárójelben mondom: volt, amikor nem az esteddel. A parlamenttel szemben, a tüntetésen, lassan három éve, jobb híján a molinóba és egymásba kapaszkodtunk, amikor az újnyilasok gárdamellényben piszkították össze a közteret. Zárójel egyelőre zárva…)
Visszahívlak. – Azt ígértem. De halogattam. Gyávaságból, mert tudtam, hogy órákig fogjuk üvöltve győzködni egymást: ez még nem az a pillanat, még van valami remény – hajtogattam, te meg a heroikus pesszimizmusoddal: nincs! Ott vagyunk már, csak te hülye vagy! nem látod?!
Nem tudtalak meggyőzni, mert kíméletlenül semmisítetted meg a racionális, de gyönge lábakon álló érveimet. És amikor nem maradt másom, csak a magyar irodalomból lopott utolsó mentségem, az, hogy „az nem lehet…” De – mondtad – nagyon is lehet, és te már látod a vagont.
Mit lehetett erre mondanom, hülyeségemben azt mondtam, Gyuri, fuss a töltés mellett, és ha le akarnak hátulról lőni, még mindig van valami esélyed, de ha önként mászol föl a vagonba, semmi sem marad. Ezt akceptálni látszottál egy kicsit és egy ideig.
– Hát bocs, nem hívtalak vissza, és most már nem is lehet. Életeddel – és a szabadságoddal, amivel elhatároztad, hogy véget vetsz neki – új értelmet kapott a bolond kútásó, az egyik kedvenc történeted. „S lám, egyszerre csak a kútásó elindult fölfelé. Csákányozott és lapátolt, kalapált és vésett, a kör alakú lyuk egyre mélyült, a kútásó egyre magasabban dolgozott. Átvágta magát a sűrű levegőrétegen, felhők szikláit véste önfeledten, s ment, ment csak egyre följebb, fénylő porok, csillagdarabok szitáltak, hullottak az égi kútból a földre.” – mondtad Lázár Ervinnel.
Ha van odaát vagy fönt valami, amiben enyhén szólva bizonytalanok voltunk, akkor azért azt mondanám: ne add fel a békétlenségedet, mert csak az hozhat valódi békét. És ott fönn is, ahová estél, onnan is kiáltsd le nekünk az ezerszer előadott Karinthy ested utolsó levegővételével: „Ki kérdezett? Ne kérdezd – ordíts, ahogy a torkodon kifér, mert különben csönd lenne körülötted –, ordítsd magad a kérdést, s hidd el a visszhangnak, hogy ő volt, s felelj a visszhangnak, hogy legalább a magad szavát halld.”
fotó | MTI - Féner Tamás
