Anakreón házitűzhelye (39.)
Ide látszik a jövőből: ami eljön, nem öröm lesz.
Az öregség, a betegség szakadatlan panaszával
keserített napi gondként az utódokra maradni,
tehetetlen tetemünkké leromolni – akarunk-e?
Géher István
Anakreón kedves mértéke ez is, melyre a négysoros íródott: ionicus a minore (avagy kis jónikus). Nem tévedünk nagyot, ha Csokonai elbájoló táncdala jut eszünkbe róla („A hatalmas szerelemnek megemésztő tüze bánt”), csak Vitéz az utolsó hosszú szótagot lecsípte róla, tán hogy még táncosabb legyen a Tartózkodó kérelem.
Táncos ritmusú hát ez a vers is, csak nem botos juhász járja rá peckesen, hanem botos (mankós?) vénember roggyantan – amilyennek Géher István a számvetés e keserű versében látja közeljövő-beli önmagát.
A szociológiai tanulmány, de inkább a közbeszéd szavai rendeződnek itt a soronkénti négy titi-tátá fegyelmébe. A napi gondot csak kissé emeli meg a jelzői szerkezet (az öregség, a betegség szakadatlan panaszával keserített); egyedül a tehetetlen tetemünk archaizmusa ugrik ki a látszatra átlagemberi morfondírozásból.
Halálvágy? Vágyik-e a halálra, akire ráfújt a jeges lehelet?
illusztráció: Barcsay Jenő | Szentendre