ELKÉPZELEM, HOGY ELKÉPZELI

Illyés Gyula az 1947-es Ebéd a kastélyban című, merészen műfajtalan (párbeszédes regény?, szociografikus vita?) írásában mesél „egy esetet” a vendéglátó, immár birtokát-rangját vesztett grófnak, s az emlékezés természetét és cikcakkos folyamatát is érzékeltetve tűnődőn, önmagát megakasztva magyaráz:

„sokáig valóban képtelenségnek, vagy legalábbis erős túlzásnak éreztem. Noha szavahihető embertől hallottam... Károlyi Mihály beszélte el nekem még diákkoromban. Annak példázatául, mik is hökkentették őt vissza, még mint serdülőt, hogy osztálya útját kövesse. Egyik nagybátyja barátaival kocsizott, négyfogatú nagyobb hintóban ő is... Károlyi nagybátyja cigarettázott. Amikor elszívta, a csutka parazsát úgy oltotta el, hogy előrehajolt, s az égő cigarettát a parádéskocsis meztelen nyakán nyomta el. Hihető ez? Elképzelhető ez? Károlyi annak a személytelen nyaknak még a napbarnította színére s ráncaira is emlékezni vélt. A kocsisra nem, mert arcot nem látott. A kocsis ugyanis erre nem fordult hátra.”

A jelenet önmagában, mintegy kivágatban is felejthetetlen, hát még ha sokszoros mozgalmasságát is érzékeljük! Mert a drámai helyzetet többféle idősík metszi, a képek fölött-alatt társadalmi libikóka leng. A szövegösszefüggések keményebben válaszolnak a párbeszédben feltett kérdésekre, mint a közvetlen feleletek.

„Meghívott a volt gróf, egykori ura annak a pusztának, ahol apám világra jött... ahol nagyszüleim, sőt, dédszüleim is éltek, haltak mint uradalmi alkalmazottak vagy szegődményesek. Családom és a grófi család tehát nemzedékek óta szoros összeköttetésben állt, egy ég alatt élt...” – kezdi Illyés a művet, kijelölve mindjárt a maga szerepét: vendég és vitapartner, résztvevő és rálátó, megértő és megítélő – a rengeteg funkcióból mindenesetre kiáltóan hiányzik a bármit megbosszulóé, felkorbácsolt indulattal elégtételt vevőé, mert a pusztai cselédsorból szellemi erővel ki- és felemelkedő író komolyan gondolja az emberi egyenjogúságot.

Az öreg gróf „félelmetesen összetöpörödött” – az ember önkéntelenül is látja mellette a negyvenöt esztendős, magas, erős Illyést. Sétálnak és beszélgetnek. Épp megkerülik a parkot, amikor a fiatalabb a negyedszázada Károlyitól hallott „eset”-et idézi, mintegy kérdőn, hitetlenkedve, mintha az idősebb tapasztalatai dönthetnének: csakugyan megtörténhetett efféle? És közben megtudjuk, hogy Károlyi még sokkal előbb, serdülőkorában élte át, ami most előkerül. „Szadista volt? – veti fel az egyenrangúak társalgását elegánsan terelgető író – Vagy az a fajta ‚bornírt’, amelyből egy-egy magasabb, felsőbb társadalmi osztály korlátai... pontosan olyan szörnyű példányokat állítanak elő, akár az elmebeli fogyatékosság korlátai?”

Az „egy ég alatt” sűrűsödő, időket összerántó jelenetet-jelenséget Illyésnek esze ágában sincs elnyugtatni – minden történetnyúlvány, variációdarab aktualizál. Elmondja például, milyen észérvvel indokolta Károlyi nagybátyja a nem is egyszeri tettét, hanem szokását, egyben tanácsot is adott a kocsikázóknak: „száraz időben vidéken gyúlékony dolgot kocsiból kidobni: tűzveszélyes! De a hintó lakkozását, párnázatát sem teheti tönkre”. És persze egy hintóban elférő társaságban is akadt, aki nyomban kipróbálta a módszert – „aztán adott a kocsisnak egy forintot”.

Vajon a nagybácsi és követője kérkedni akart, mi mindent megtehetnek? Vajon nem szerezték meg a kocsis kiszolgáltatott cinkosságát a produkcióhoz?... Író és gróf jóízűen összevillan: „a nagybácsi hatalmi rendszere egy alapját vesztett istenhiten alapult”.
Mintha minden ismert társadalmi rendszer ilyen volna: istentelen, alaptalan, hitetlen – de a könnyen kínálkozó konklúziót, a keserű beletörődést, mégsem igazolja, és nem is menti.

(illusztráció: Ország Lili | Kompozíció sárgákkal)

A sorozat további részei | Levendel Júlia írásai a blogon | Levendel Júlia írásai a Liget folyóiratban