Manapság nem szívesen lennék sün. Nem csak azért, mert elég nekem a magam bőrében otthonra lelni. Mint tudjuk, ezek a ravasz szemű állatok márciusig téli álmot alszanak, kivonják magukat a forgalomból, testhőmérsékletük 5-6 fokra süllyed, szóval mindent megtesznek, hogy a világ elfeledkezzen róluk. Ez a – máskülönben követendő – magatartásforma (attitűd) azonban nem tartható fenn az idők végezetéig. Ha nem akarják, hogy a faj eltűnjön a Föld színéről, okvetlenül kapcsolatba kell kerülniük más sünökkel – és itt kezdődnek a gondok.

Nem a kommunikáció-felvétel a probléma, hiszen ők – az embertől eltérően – kitűnően értik egymást, a testi kontaktus egyszerű és irigylésre méltóan hatékony, és a csemeték világra jötte sem kíván szakértő kórházi személyzetet (az egyéb költségekről nem is szólva); más itt a bibi.

A környezet. A mi környezetünk, az emberek környezete. Nem arra a számos veszélyforrásra gondolok, ami a békés, elégedett sünökre leselkedik úton-útfélen, autó, harapós kutya, kerékpár és a többi, hanem hogy boldog állapotukban, bizony-bizony, elfeledkeznek a kötelező óvatosságról, amire pedig egész életvitelük épül, és könnyű prédáivá válnak a kiszolgáltatott helyzetükkel visszaélő civilizációnak. Az örömittas májusi sün ugyanis hanyatt vágja magát, és sütteti pocakját a nappal. Tegnap délelőtt hazafelé tartottam, a rákospalotai gesztenyefák árnyékaira léptem – sütött a nap, tombolt a tavasz, mindenfelé levelek és virágok tartottak szín- és illatversenyt, még az a kert is kivirult, amelyben a csúnya, pókszerű kutya lakik. Tekintetem ide-oda járt kerítés és árok között, s mert lábam tudja az utat, bámészkodhattam kedvemre. És egy sünit pillantottam meg.

A hátán hevert egy fa gyökerei között, viszonylagos védettséget élvezve. Először azt hittem, halott, és magamban rövid gyászmisét tartottam az elesett harcos emlékére, amikor forgatni kezdte az orrát, nyújtózkodott, sőt, mintha ásított volna. Fekete gombszeme ragyogott. Közelebb léptem. A süni mozgatta az orrát, és esze ágában sem volt elmenekülni. Lubickolt a májusi elégedettségben; ha macska lett volna, azt mondanám: dorombolt.

Védtelenül hevert az árokban – ki bánthatná? Kinek jutna eszébe elvenni az életét? Bottal bökdösni? Szeméttel beszórni? A sün tökéletesen megbízott mindabban, ami körülvette: boldogságában átnyalábolta az egész világot, akár egy középkori szent. Vagy egy kisgyerek, aki még nem tudja, mennyi a kegyetlenség, a rosszindulat, és hogy az emberek puszta szórakozásból is képesek szenvedést okozni.

Tanakodtam, mitévő legyek. Arrébb vigyem, elmozdítsam?

Nem tettem semmit.

Folytattam utamat – de már a napba néztem, fel, a felhők fölé, és drukkoltam a sünnek.

Kutas József írásai a blogon | Kutas József írásai a Liget folyóiratban