Hetente egyszer, a hajnali vonattal utaztam Békéscsabára, mert tízkor kezdődött az órám. A szomáliai menekültek szinte mindig megtöltötték a termet, ők voltak a legnagyobb számú nemzetiség, folyamatosan érkeztek és cserélődtek, de jöttek Kamerunból, Algériából, Törökországból, Szerbiából is. A szomáliaiak társaságában szívesen voltam. Hamar felmértem, hogy nem a nyelvtanulás, hanem az érdeklődés, az emberi kapcsolat a legfontosabb számukra. Nem ügyeskedtek, nem kértek maguknak különleges elbánást.
Tíz-tizenöten, néha többen is jöttek. Főleg férfiak. Bemutatkozásképpen a foglalkozásuk felől kérdeztem őket. „Sofőr vágyok” – mondták leggyakrabban. Vagy: „Hasszán vágyok” – mert az „a”-t „á”-nak hallották. Feltűnt köztük egy-két ambíciózus nyelvtehetség, aki nagy kíváncsisággal figyelt, és szeretett szerepelni. Óra elején ők kérdeztek, felmondták, amit megtanultak, lelkesedéssel magyaráztak, készültek az órára. A többiek figyeltek – amíg bírták. Nem sokáig. Időnként fölálltak, elmentek imádkozni. Ez általános jelenség volt: a muszlimok napjában többször is imádkoznak, ramadán idején meg még többször. A szomszéd helyiséget imaszobának rendezték be, szőnyegekkel borították, időről időre odavonultak. De visszajöttek.
A figyelem gyors lankadását érzékeltem az ásításokból, a lehunyt szempillákból, előrebukó fejekből. Szünetet tartottam, nem tehettem mást. Angolul tartottam a nyelvórát, így beszélgettük. Csak akkor vettem észre, hogy valami nincs rendben, amikor sokadszor mondtam el ugyanazt. Hogy lehet, hogy nem ismerik az alapszavakat, amiket már a magyar abc, a hangzók bemutatásakor táblára írtam? Hiába kérdeztem, úgy tűnt, nem értik a kérdést. Végül megtudtam, hogy legtöbben angolul sem tudtak, és egy részük a betűket is alig vagy egyáltalán nem ismerte. Maguktól nem mondták, szemérmesen hallgattak, nekem pedig eszembe sem jutott volna.
Akkor értettem meg a turpisságot, amikor egy újabb szomáliai csapattal találkoztam Debrecenben. Ott tolmács fordította szomáliai nyelvre, amit mondtam. Kértem, jöjjön Békéscsabára is. Jött. A tekintetek megteltek élettel. Végre megtudtam, ki mennyire ismeri a betűvetést. Illetve: ki mennyire nem. Elismételtem mindent, nehogy valaki lemaradjon. A tolmács mindent fordított. Szerettek tanulni, örültek, ha jöttem. Szórakoztató volt az óra. De csak azok jutottak tovább, akiket különösen érdekelt a nyelv – a többiek változatlanul nem.
Közeledett a hatósági döntés ideje: kapnak-e menedékjogot. „Teacher! – mondta egyikük –, azt hiszed, hogy megkapjuk az engedélyt, és jövő héten már nem leszünk itt? Nem így van. Mind itt akarunk maradni. Csak gyere nyugodtan. Jövő héten találkozunk.” A többiek szeme is csillogott, lelkesen bólogattak. Egy héttel később a szokott időben érkeztem. Az osztályterem üres volt. Felmentem a titkárságra. Nincs tévedés – tudtam meg. Mind megkapta az engedélyt. Elmentek az utolsó szálig. Nagy az Európai Unió.
(illusztráció: Bálint Endre | Honvágy)
További véleményeket olvashat a Bevándorlók – Mellettünk blogon.
