Könyv kinyitva az asztalon, televízió beüzemelve, péntek délutáni nem is olyan csendes élet. A felhős eget apró fecnikre szaggatja a szél, a szobában a benti lámpafények csillogó szemete hulldogál. Fél hét van, a híradó ideje.

A látómező perifériáján, a tudat senkiföldjén hirtelen furcsa, különös alakok tűnnek föl. Ha nem tudnám, hogy a farsang rég elmúlt – a maszkák nyugalomba vonultak, Velence ladikosai ismét fényképezőgépes, sápadt turistákat szállítanak a Fekete Vízen, s az összes álarcos elfoglalta régi helyét a kenyeres pultok, tanári katedrák mögött, magukra öltve a hétköznapok köpenyeit –, azt hinném, az egykori, szerepcserés-komédiás időket írjuk.

Tarka ruhás, színes öltözékű kacabajkák vonulnak, táblákat tartva a magasba, és a háttérben egy kis csoport kék automobilt takar le mindenféle színből összeszőtt lepedővel. Mi az ördög lehet ez, gondolom stílszerűen, és már nem az előttem fekvő könyvet – Magánélet Horthy Miklós korában – nézem; sejtem, hogy nem mindennapi jelenet tanúja leszek.

És valóban: hajléktalanok örülnek, hogy véget ért a tél; hogy a hideg borzalmas korszaka néhány hónapra szünetel; hogy a halál, ami a hajnali órákban kötötte be fagyos zsákjába Dobozváros lakóit, többé-kevésbé elégedetten, de távozott, s hogy az egyre melegebb napokon a remény s a bizakodás növényei zöldellnek majd. Szimbolikus erejű, ahogyan befedik az életellenőrző automobilt, amellyel megállás nélkül rótták a hideg utcákat.

Fülemet megüti egy kifejezés.
 

„Hibernált lelkek”, mondja a szakember, fanyar mosollyal ajkán, hiszen ő pontosan tudja, mi jelent a kifejezés, le is fordítja a tudatlanok számára, akik a televízió képernyője elé kerülve hitetlenkedve (mint én) bámulják a szomorú karnevált: „az ő testhőmérsékletük mintegy két fokkal alacsonyabb, mint az átlagemberé”, tájékoztat – és én önkéntelenül meztelen karomhoz kapom a kezem, hogy meggyőződjem róla, az enyém átlagemberi, s vidáman zakatolnak ereimben a vérmozdonyok.

A különös menet hömpölyög, botorkál tovább, papírcsákók és első világháborús pilótasapkához hasonló fövegek, pomponos sapkák alól fáradtan pillognak a kamerába, míg a háttérben látni, ahogyan egy barna hajú lány az ablakpárkányra rakott virágokat rendezgeti.

Minden rendben van tehát, gondolom szorongva (a szakember átadta a helyét a menet egyik szónokának, egy kortalan hölgynek, akinek olyan kócos, ősz haja van, mint Meluzinának, a mesék vihartündérének), itt a tavasz, hurrá. Nézem, miként foglalják vissza lépésről lépésre helyüket a világban a hibernált lelkek, akár a Nílus a szántóvetők által elrabolt földeket, de tekintetem már visszatér a könyvhöz, és éppen egy korabeli újságból kivágott felhíváson akad meg:

„Enyhítsük a nyomort! Mentsük meg az éhezőket az éhségtől és a fázókat a tél kínzó hidegétől! Pénzbeli adományok „Nyomorenyhítő akció” címen Budapest székesfőváros polgármesteri hivatalába küldendők (Központi városháza, I. emelet 95), természetbeni adományok ugyanide jelentendők be, hol az átvételről gondoskodás fog történni.”
A dátum: 1921. évi december hó 3. Az aláíró: Dr. Sipőcz Jenő polgármester.

Nincs új a nap alatt. A lelkek örök, nyugtalan körforgása folytatódik; lendül a körhinta kereke – s mintha idebent hirtelen lezuhant volna a hőmérséklet.

„Könnyebb lesz mostantól”, hallom Meluzina búcsúszavait, vár, farkasszemezik a kamerával, azután tűnődve megtoldja: „talán”.

Kutas József írásai a blogon | Kutas József írásai a Liget folyóiratban