Megint háború,
mi más –
térdemen dajkált laptopom képernyőjén a bombázó Mirage
meg a többi
látványos szörnyeteg pompásan mutat;
vasárnap délelőtt van, bámulok, klikkelek,
s míg olvasom az interneten csaknem élő adásban
érkező líbiai híreket,
kimondatlanul is küszködöm
a rám törő verselési vágy vagy kényszer vagy micsoda
ellen,
ahogy bántó iróniával, keservesen felhőzik
bennem:

a tíz személyre megterített családi asztal idillje mellől
ugyan miféle szavakat-képeket téphetnék ki
magamból
és milyen reménytől űzve rendezhetném szeszélyesen
harmonikus alak-
zatba –
s ha az erkölcsi létminimumra hivatkozva,
akárhogyan ripacskodva,
mégis belezuhanok
(már benne is vagyok),
torkomon akad az első kifejezés-irtózat,
már a múlt század ’99-ében végletekig kínzó
hangalak, a háború lehetetlen jelzője:
humanitárius –
És erre katt. Hang elfúl. Kép kihuny.
Pusztulsz, versbeszéd.

az illusztráció a szerző festménye  |  Horgas Béla írásai a Liget folyóiratban