A sötét szoba sarkában zokog
egy tehetetlen, guggoló gyerek.
Sír, mint a cipő alatt a homok.
Vergődik, mint a nehéz tengerek.
Könnyes, miként északra nyíló völgy.
Könnyes, mint könnyes a szem ürege.
Könnyes, miként a kő alatt a föld.
Könnyes, miként az ablak üvege.
Sír, mint ahogy a vízben sír a mész.
Sír, mint a víz sír a fedő alatt.
Sír, mint a holt fa, melyet tűz emészt.
Sír, mint csarnokban a futószalag.
Melybe az ember, állat és növény
belehelt minden élő meleget
s jegesen porlik sziklák peremén –
sír, mint a szél az Érchegység felett.
Sikolt, mint ölben újév malaca.
Sikolt, mint kés-él, ha köszörülik.
Sikolt, mint rozs, ha szeli a kasza.
A tepsiben a hús nyöszörög így.
... Mint könyvelő, ki csendben hazatér,
ruháját rendben székére teszi,
ágy szélén mereng, morog, útrakél –
puffannak apró, gyors lépései – –
egy síkra, havat kóstolva üget
a zöld holdfényben, merev éjszakán,
kotor, vakog, nyalná a sós eget, –
így vonít ő; a pusztán a magány...
Vinnyog, mint hántott kukoricacső.
Vinnyog, mint szalma az alvó alatt.
Vinnyog, mint hülye, kit nyom az idő.
Vinnyog, mint eb, mely ostorba harap.
A sötét szoba sarkában zokog
egy tehetetlen, guggoló gyerek.
Szaporáz, mint a könnyű mótorok,
ellustul, mint a nehéz tengerek.
(illusztráció: Kondor Béla | Rajz I.)
(A vers és a jegyzet megjelent a 'Vigyél át, révészem' című antológiában | Liget, 2011)
De miért sír ez a kisgyerek?
A vers a két nyitó sor pillanatfelvétele, tárgyilagos képaláírása után csak sorolja fogyhatatlanul, hogy miként sír, és egyetlen hanggal sem utal az okára. Hasonlatai a cipő alatti homok és a nehéz tengerek közötti térben meghökkentően változatosak és érzékletesek, de bármi is kerül elő, újra meg újra átfogó jellegű, ellentétes pólusok körül forog, az egészre mutat. Tűz és víz, tér és idő, hideg és meleg, nappal és éjszaka, élő és gépi, könnycsepp és tenger – alapelemek vergődnek-verődnek. A szakaszok neki-nekirugaszkodnak, hogy eljussanak valahova: a könnyes jelzőbe, a sír, sikolt, vinnyog igébe kapaszkodva próbálkoznak, de hiába a variációk makacs hangzata, képzete – a vers végül önmagába záródik. Az eredmény fogalmilag kimondatlan, de az érzékekbe bevájódik, hogy nincs kiút: ez a világ-sírás kikezdhetetlen.
S ha most mégis okot keresünk, József Attila rokonszerű versének címével azt mondhatjuk, azért sír ez a kisgyerek, mert nagyon fáj neki. S a bizonyító képsorokat végigolvasva-nézve akár ki is mondhatjuk: a létezés fáj. Megoldás nincs. A két zárósor egy-egy ellenpólus állításával (szaporáz és ellustul, könnyű mótorok és nehéz tengerek) tér vissza a kezdethez, kikerekíti a felsorolást. A vers-írás a sírás elemi kényszerét a fogalmazás, a formába állítás erejével ellensúlyozza, s úgy gondolom, ez is érzéssel telített, a fájdalmas létezés boldogító lehetőségére vall. Ha látjuk, hogy látjuk, a vers révén talán részként is föléje kerülhetünk az egésznek.
HORGAS BÉLA
