Vajon van értelme a kérdésnek, hogy kik a legnagyobb zeneszerzők? A száz legnagyobb? A tíz legnagyobb? Kérdezzünk meg száz embert, szerintük ki a tíz legnagyobb zeneszerző, és figyeljük meg az egybeeséseket. Persze mindenki felsorolja majd J. S. Bachot, Mozartot és Beethovent. És senki nem említi Antonio Salierit, Ferruccio Busonit vagy Arriagát (teljes nevén Juan Crisóstomo Jacobo Antonio Arriaga y Balzolát). De ki tudná megnevezni, milyen kritériumok alapján kerül valaki az első tízbe? Számít-e a művek száma olyan értelemben, mint a mai tudományos életben, például az egyetemi előléptetéskor a publikációk száma? Hiszen azt reméljük, a minőség mindig fontosabb a mennyiségnél. Felállítható tehát értelmes kritériumrendszer?
Anthony Tommasini, a New York Times zenekritikusa egy januárban megjelent cikksorozatában merészen szembefordult a problémával. Megindokolta minden választását, és ha nem is értünk egyet az általa készített listával, azt hiszem, a felületességet nem róhatjuk fel neki.

Az első kilenc helyen nála az alábbi zeneszerzők állnak:

1. Johann Sebastian Bach
2. Ludwig van Beethoven
3. Wolfgang Amadeus Mozart
4. Franz Schubert
5. Claude Debussy
6. Igor Sztravinszkij
7. Johannes Brahms
8. Giuseppe Verdi
9. Richard Wagner

Bach “a mesteri zenei szerkesztés és a mély kifekezőkészség páratlan kombinációja” miatt. Beethoven mert “művei olyan vakmerőek és elpusztíthatatlanok, hogy a rossz előadást is túlélik”. Mozart elképesztő változatosságáért, Schubert a dalaiért, a késői szonátáiért és a kilencedik szimfoniáért, Debussy “a harmónia terén elért úttörő munkájáért, zenéje érzéki szépségéért”, Sztravinszkij mert formát adott a 20. századnak, Brahms a nagy zenekari és kamaradarabjaiért, amelyek “beethoveni nagyságot és furcsaságot mutatnak”, Verdi és Wagner az operában elért csúcsok miatt. Egyetértek Tommasinivel, hogy A valkűr “a legszomorúbban gyönyörű zene, amit valaha írtak”.

És kit helyez Tommasini a tizedik helyre?
10. Bartók Béla

A magyarázat szerint azért került a legnagyobb tíz közé, mert “népzenekutatóként lehetővé tette, hogy az utána jövő zeneszerzőgenerációk beillesszék a népzenét és a klasszikus hagyományokat műveikbe, és jelentős modernistaként Schönberg lélegzetelállító módszerével szemben másik utat mutatott, amikor nyelvet kovácsolt a tonalitás, a szokatlan hangsorok és az atonális kalandozások keverékéből.”
Az első tíz közül hatan a német kultúrából származnak, egy francia, egy olasz, egy orosz és egy magyar. Nem rossz. Persze mindez akkor is vitatható. Sajnálom, hogy kimaradt Händel, Haydn, Chopin, Sosztakovics és sok mindenki más. Talán legközelebb a húsz vagy harminc legnagyobbat kellene felsorolni. Igaz, akkor nem olyan érdekes a feladat. De azért örülök, hogy Tommasini kiválasztotta Bartókot. Csodálatos dallamai éppúgy a kedvenceim, mint szigorú vonósnégyesei. Zenei nyelve valóban egyedülálló. Az ő műveit akkor is felismerem a rádióban, ha korábban sosem hallottam.

(illusztráció: Berény Róbert | Bartók Béla arcképe)

Richard Quandt írásai