Ő volt az, aki egy kórboncnok akkurátus mozdulataival tárta fel modelljei személyiségét, mintha ecset helyett szikével dolgozna. Az álarcokkal együtt többnyire az arcokat is sikerült letépnie. Megfestette az évtizedekkel később megvalósuló, akkor elépzelhetetlent: a koncentrációs táborokat, az iparosított halált, a fölbomlás stációit, a mániás közönyt, mindent. A század épp születőfélben lévő, öntudatos hulláit. Kérlelhetetlensége csak akkor enyhül, amikor elfordul az embertől.

Az első pillanatban azt hittem, erezett kőlapot látok: a szürke domborulatok közt sötét repedések futnak, vízcseppek és fagyok ráérős szobrászmunkájaként. De hogy miért szánna valaki vásznat egy szikla közel-nézetére, az mindjárt fantasztikusnak tűnt számomra, mert Európában az ilyesmi nem szokás. Megnéztem tehát a kép címét, valami támpont reményében. És amint megtudtam, hogy őszi fát kellene látnom, mindjárt egészen más értelmet nyert minden: a szürke tömbök távoli hófellegekké és hegyekké váltak szét, a barna erek ágakká és fatörzzsé artikulálódtak. Megmaradt azoban az érzés, hogy nem emberkéz munkáját látom.
Később megtudtam, hogy Schielének egész sorozata van efféle fákból, főképp olyanokból, amelyek elhagyottan és lombjuk vesztve állnak meghatározhatatlan síkságok peremén, rájuk hajló, opálos felhők, vagy derengő esti ég alatt. A horizonton rendszerint hegyek rémlenek. És ami fontos: szinte mind fiatal gyümölcsfa, legalábbis nemrég ültetett facsemete: a legtöbb karóval megtámogatva a szél ellen, nagy gondosan kikötve, metszve. Van ezekben valami, ami a többi Schiele-képről hiányzik: távlat és gyöngédség. Majdhogynem remény. Még akkor is, ha ősz van, ha vihar közeledik, ha csak egy-két vékonyka ágon integet már levél – még akkor is látható annak nyoma, hogy valaki gondot visel rájuk. Mert ott a csomózott zsineg, a földhányás, a rozoga kerítés.
Ez az első fa viszont, a sziklából-fölsejlő, elvadult, öregebb és magányos. Kócos és szabad. Valami szakértő azt írta, hogy az ábrázolás a legapróbb részletekig természethű, a valószínűtlen eget is ideértve, mert tél közeledtén az Alpok lábánál nemegyszer megfigyelhetők ezek a tömbszerűen súlyos, mozaik-mintás fellegek.
Ilyen pártatlan, szándékolatlan tökéletességet eddig jobbára csak kínai és japán festményeken láttam, ahol az ágak hajlása a képen mintha nem is a művész kezének mozdulata, hanem a szél munkája volna. Nincs is ott semmi más, csak levél és szellő, és a festő sem csinál mást, csak néz, és e nézésben valahogy levéllé és levegővé válik; gyanítom, ezért nem az ő mozdulata látható – legalábbis feltételezem, hogy nem lehetne különben ennyire jelenlét nélküli képeket festeni. Schiele fái persze különböznek is a kínai fáktól, mert portrék, nem archetípusok. Minden megvan bennük, ami a klasszikus európai portréfestést jellemzi: meghatározott pillanat, fölismerhető karakter – idő és jellem koncentrált egysége.
Nagy ajándék, kivételes gesztus ez Schielétől: mert a fáknak megadja, amit az emberektől megtagad: hogy sorsuk legyen, ne csak végzetük. A szikét ecsetre cseréli. És ez alighanem az ő számára is szabadulás.

A sorozat további részei

Egon Schiele | Ősz, Nap és fák

Nacsinák Gergely András írásai a blogon | Nacsinák Gergely András írásai a Liget folyóiratban