Rómában esett, csakugyan. Hideg, aprószemű és kitartó, novemberi eső. Meglehet, Róma látványosságait egy darabig még nem történeti korszakonként vagy kerületenként fogom osztályozni, hanem a „vizes” – „nem vizes” klasszifikáció alapján. Az Angyalvár például nagyon vizes. A Lateránum úgyszintén. A Trasteverén elállt az eső. A Campo de Fiorén megeredt. A templomok szárazak. Az ókori emlékek nedvesek.
A pocsolyákban tótágast áll a város: sokat nézem, ahogy lábam alatt elvonulnak a felhők, és mintha összeborzadnának, néha reszketnek és fodrozódnak bennük a máskülönben rendíthetetlen házfalak. A rómaiakat persze mindez nem hatja meg, nekik untig elég, ha a földfelszínen nem rázkódik össze a város, és lehetőleg minden marad a helyén – legföljebb azt nem értik, mi oka van annak, hogy egy turista a Pantheon előtt ülve nem a kupolát fényképezi, hanem egy tócsába bámul. Persze nekik oly mindegy: vagy két és félezer éve járnak ide külföldiek, és alighanem nincs olyan sarka a belvárosnak, ahová ne bámultak volna legalább egyszer. Kissé fárasztó lehet olyan helyen élni, ami ennyire divatos; ahol minden négyzetméternek csodálattal adóznak az év minden szakában, és amelynek valamennyi sarkát mohó tekintetek pásztázzák a nap minden órájában, mintha valami titkot próbálnának kilesni. A tősgyökeres római alighanem csak úgy védekezhet, hogy rá se hederít a külföldiekre, csak elszíneződött levegőnek, vagy afféle felbukkanó, majd szertefoszló kísértetnek nézi őket még akkor is, ha esetleg belőlük él. Mintha két város osztozna egy helyen: az egyikben előkelő kísértetek lebzselnek Caligulától Michelangelón át Goethéig, a másikban hús-vér emberek próbálnak élelmet, lakást, barátot szerezni. Az első a könyvek papiros-kriptáiból támad fel újra meg újra, a második zavartalanul éli világát a kísértetjárta köveken. Emlékek sűrítménye az egyik, a feledés jelenének derűjét aknázza ki a másik. A turisták többnyire az elsőt látják, és úgy betűzik lépésről-lépésre a várost, akár egy régi szöveget; a helyiek belakják, táplálják, használják a másodikat, mint saját testüket. A maga oldaláról nézve ez is, az is leginkább csak tükörképnek látja a másikat: a jövevények mindössze a régi Róma árnyékát veszik észre a mostaniban, az itteniek pedig úgy kerülgetik a látnivalókat, mintha valaki más itt felejtett emlékei volnának. Amikor eső után tócsák ülnek a mélyedésekben, a város csakugyan megkettőződik kis időre. A vizek tükrében megrebben az egyik, mire a másikban galambok röppennek föl.
Nacsinák Gergely András írásai a blogon | Nacsinák Gergely András írásai a Liget folyóiratban
