Amerikai diákjaim, akiknek magyar nyelvet tanítok, legyenek bár fáradtak, éhesek, betegek, csakis jól, nagyon jól, remekül vannak, ha hogylétükről érdeklődöm. Újra és újra megbeszéljük ugyan, hogy nálunk a „Hogy vagy?” nem annak a barátságos hátbavágásnak felel meg, mint őnáluk, hanem valódi kérdés – ám az amerikanizálódó globális falu Budapestjén ebben már egyre kevésbé vagyok biztos. Az újabb generáció tényleg nem a megszokott panaszáradattal felel, ha hogylétéről kérdezik, akármilyen rosszul is érzi magát; talán a néplélek egyik évezredes bevésődése íródik éppen át. Ha a széles mosoly divatja ezzel együtt terjed, nem fogok a katedráról küzdeni ellene. Úgyis ritkábban szeretném leolvasni a hölgy arcáról, akinek a csekkjeimet fizetem be, mennyire rémes a közérzete, és jó volna, ha lelkifurdalás nélkül távozhatnék a postáról, amikor, némi sorban állás árán, de vele ellentétben, szabadon elmehetek. Szintén örülnék, ha az élelmiszerbolti eladók rácáfolnának végre diákjaim visszatérő megállapítására, hogy a magyar közértesek a legudvariatlanabbak a világon.
De lehet, hogy ezeket az utópisztikus vágyakat csupán az önzés kelti; miért ne mutathatná ki szabadon bárki, hogy utál mint ügyfelet, vevőt, mint másik embert, ha egyszer így van? Nem elég, hogy pocsékul érzi magát, még tettesse is, hogy nem? Minimálbérért? Tudni kellene, a kedvesség része-e a szolgáltatásnak. Megfizetem? És számomra is kötelező? A mosoly bizonyítottan visszahat a mosolygó lelkiállapotára, tehát mondhatjuk, csak jót teszünk azzal, akit kedvességre kényszerítünk. De nem tudom, vizsgáltak-e nyolc órán át kötelességből boldogságot sugárzó kísérleti alanyt. Aki, hozzám hasonlóan, műmosolygott már teljes munkaidőben, tudja: követ törni sem fárasztóbb. A színészt is leengedik a színpadról egy-két óra után, és közben is változatosabb mimikával élhet. Ha nem találjuk nonszensznek a kötelező kedvességet (miközben már mint szókapcsolat is oximoron), ugyanezt a gondolatmenetet folytatva szabályozhatnánk akár, hogy az orvos arcszíne ne legyen zavaróan zöldebb, mint betegéé, tehát sminkeljen rendesen.
Nem; azt hiszem, az udvariasság alapjaival is beérem. Mosollyal vagy anélkül. És ahogy az első élő (és nem szinkronszobába zárt) kisgyereket meghallom, hogy „Viszlát”-ot köszön a mamájának, vagy „Szia” helyett „Szeretlek”-kel búcsúzik az ovi előtt, igazán aggódni kezdek, mikor kérdeznek meg valamelyik bevásárlóközpontba lépve: hogy vagyok. Félek, bekapcsol majd a régi mechanizmus, és a kérdező lefagyó mosolyával, majd egyre döbbentebb arckifejezésével mit sem törődve, el fogom mondani.
