Fehér, hideg csend fekszik a földeken, a téli álmot alvó park nagy fái meghajolva virrasztanak. Reggel van, gondolom, végre megvirradt, újra. Nem mintha szemernyi kétségem lett volna, hogy a Nap elfeledkezik rólunk, emberekről, rólam, az egyetlen emberről, aki január elején a néma telep házai közti távolságot mérem, de: sose lehessen tudni, mondta Micimackó, és én, a Csekélyértelmű barátja, hálásan gondolok az óvatos szavakra.

Igen. Mit lehessen tudni? Ez a nagy némaság csupán viszonylagos, bármikor elolvadhat, bármikor feltörhet a mélyből valami iszonyú monstrum; vagy ellenkezőleg, a roppant csend tovaterjed, és elszívja előbb a hangokat, azután a levegőt is előlünk. Cipőtalpam alatt petárda roppan, ami (Micimackó szerint is) szörnyű találmány, robajára az álmok és a háziállatok a világból is kiszaladnának. Egy-két másodperces a léte, fellobban és meghal, ám kimúlása nem diszkrét vagy tiszteletre méltó, inkább bosszantó, közönséges és udvariatlan.
Mire ezt végiggondolom, már a fagyos és fehér nappalban járok: fehér és fekete vonalak szimmetrikusan elrendezett tábláján. Lassan benépesül a föld, a földem: férfiak és nők másznak elő az idő óvóhelyeiről. Vigasztalóan intek nekik, elvégre én vagyok az első (az első Tejfelező, szól Micimackó a fejemben), megtehetem, gondolom öntudatosan, hogy reményt osztok a rászorulóknak, nincs semmi baj, azokat az izéket ott felhőknek hívják, mutatom, és ezeket a fehér izéket házaknak, ne keverjétek össze, és nem lesz semmi baj.
Az óriási acél templomtorony szemrehányóan mered rám, akár egy vízbe fagyott tengeralattjáró periszkópja, csillog, és én neki is biccentek – ezen a reggelen jóban vagyok mindennel és mindenkivel, Istennel is, emberrel is – csak ne fáznék ennyire! Befejezem körutamat, hazamegyek. Már nincs szükség rám – se rám, se biztató jelenlétemre.
A csend megmoccan. Szemét dörzsöli, ásítozik, majd, botorkálva még, de egyre magabiztosabban, elindul az egyetlen, vasárnap is nyitva tartó vegyesbolt felé.

(illusztráció: Perlott Csaba Vilmos | Nagybánya télen)

Kutas József írásai a blogon | Kutas József írásai a Liget folyóiratban