Mindennapi tájaim egyike a budapesti Fény utca, Lövőház utca, Retek utca vidéke, a piac és a pék, a Mammut áruház a postával, ahol szinte naponta érzékelem a zsúfoltság közönséges gondjait. A három utcán egyenként 25-30 kocsi parkolhat, szabad hely csak véletlenszerűen akad, s ahol mindkét oldal használható, ott két kapubejáratot is megállni tilos táblák rekesztenek el. Az áruháznak persze több hatalmas garázsa van – minden megkezdett óra díja 250 Ft. A rövid, 5-10 perces várakozás azonban, hogy almát, kenyeret vásároljon vagy ajánlott levelet adjon fel valaki, tapasztalatom szerint szabályszegés árán is csak akkor oldható meg, ha a vezető a vészvillogót bekapcsolva a kocsiban marad és az ellenőröket megpillantva elmenekül, s addig köröz, míg párja visszatér, netán az ellenőrök távozása után visszaáll a tilosba.
A minap az egyik autókijárat előtt dekkolok, viszonylag nyugodalmas helyen; nagyon ritkán mozdul a szűk belső udvaron parkoló két-három autó, s ha mégis, nyomban utat adok: szabályt szegek, de a másikat nem akadályozom. Ott ülök békésen, bő kabátomba burkolózva, s mikor a kalapos, sálas, borotvált arcú, hetven körüli férfi mellém lép, s úgy néz rám, mint akinek fontos mondandója van, készséggel lehúzom az ablakot és várom a kérdést. Megkapom. Éles a hangja. “Maga nem látja, hogy tilosban parkol?” Körülnézek, hol áll a kocsija, hiszen nem egyenruhás, nem karszalagos, egy hozzám hasonló polgár; de sehol semmi, a Retek utcán kora délutáni, langyos a forgalom. “Be akar állni?” – kérdezem bizonytalanul, ő meg felcsattan. “Mondom, hogy tilosban parkol! Nem érti? Nem látja a táblát? Menjen innen, mert följelentem!” Mintha megütne. Elfordítom a fejem és fölhúzom az ablakot, amiből azt is gondolhatná, hogy indulok, de nem (és nem is). “Föl fogom jelenteni!”, ismétli a honunkban oly gyakran beváltott, s nemcsak parkolási ügyekben elhangzott fenyegetést. Maradok hát, és óhatatlanul elönt valami vegyes, mindenképpen romboló ingerület; a tükörben hosszan nézek utána: ki ez, mi ez, a mai társadalom föluszult átlagosa, szegény agresszív, vagy nem szegény, és akkor annnál is rosszabb a jelenet. Két perc múlva visszatér, akkurátus léptekkel kocsim elé jön, zsebéből papírfecnit és ceruzát kotor elő, fölírja rendszámomat, aztán bólint, és öntudatosan távozik. Dolgom végeztével én is.
Tíz-tizenkét napja esett meg a parányi kaland, de újra meg újra eszembe jut, foglalkoztat, hallom a férfi hangját, még megírom végül.
Ezt a fenyegetést csak hatvan feletti, nemzedéktársi száj lökhette rám. Nem korszerű a szöveg! Jó jel is lehetne végő soron… Vagy a klisé, a benne feszülő, diktatúrára építő indulat múlhatatlan?
Ha megállok a tilosban, a pék vagy a gyógyszertár előtt, azzal győzködöm magam, hogy ez a mindennapi életgyakorlás közben kialakult szabályszegés így erkölcsileg is elfogadható, kényszerű, de normális megoldás.
A följelentős pofát pedig azóta se láttam, de megbékélésem, vagy inkább szabadulásom jeléül csináltam egy tépett rajzot, és ráírtam a civil kurázsit megszólaltató mondatot. Lám: embertársam nem beszélt hiába.
(az illusztráció a szerző festménye)
