HÉTKÖZNAPI RÉMREGÉNY

7. RÉSZ

Jean-Jacques kinyitotta a szemét. Feltételezte, hogy felébredt, tehát ezt megelőzően aludt. Tarthatta más miatt is lehunyva a szemét, de akkor pontosabban emlékezne az előző órákra. Vállig érő, dús fürtű hajából kipiszkált egy szalmaszálat. Ennek nincs értelme – szögezte le. Szalmaszál a hajban, szalmakazal és cselédlány nélkül, ez színtiszta ostobaság.
A másik gondolata az volt, hogy megmenekült. Miért gondolom ezt? – kérdezte magától élvetegen. Talán csak álmodtam az egészet.

Aranypaszományos bársonykabátja ujjaiból kikandikáló csuklófodrai alatt azonban dróthuzalok véres vájatai húzódtak egymás mellett. Úgy egy tucat. Nos, ezt nem az emberbaráti szeretet jegyében tették velem. Sőt, ami azt illeti ocsmány brutalitásnak tetszik. Csak most vette észre, hogy zúg a feje, szédül, egy foga kitört, jobb fülcimpája pár centiméternyire beszakadt, és lecsúszott selyemharisnyája szabadon hagyta zúzódásokkal tarkított sípcsontját. Ha levegőt vett, szúrást érzett néhány bordájában. Megvizsgálta a környezetét, azt a pár négyzetméternyi területet, ahol ült, és amelyen kellemes reggeli szél fújt keresztül. Látta, hogy nincs a közelében senki, aki dróthuzallal meg akarná kötözni, esetleg ütlegelné.
– Innék egy pohár Chateau de Fargues-t! – jelentette ki határozottan. Nem kezdtek el körülötte libériás inasok forgolódni, nem hallotta a palackból kihúzott dugó izgató cuppanását. Betört körmével esélye sem volt, hogy megkocogtassa egy kristálypohár falát. Felemelkedett hát, hogy szétnézzen végre, és megállapítsa, hol ihat egy pohár bort. Ha nem is Chateau de Fargues-t, de valami jóféle fehérbort. Vizsgálódásai szempontjából remek helyen ébredt. Nagyjából 60 méter magasan állt a város fölött, mindent látott. Kihajolt a torony kőkorlátján, felmérte az arányokat, számolt kicsit, aztán csettintett a nyelvével. Valamivel több mint 58 méter, ez igen. Körbetekintett a háztetőkön, megszámolta a templomtornyokat, szemügyre vette a kerteket. Szemben, a tér másik oldalán egy fogadót vélt felfedezni. Mi volna más? Induljunk azonnal! – biztatta magát, és a poros falétrán aláereszkedett az épület belsejébe. Miután a torony szűk lejáratából a főhajó boltozott tetőszerkezetére ért, kinyújtóztatta tagjait. A sötétség ekkor megelevenedett, s mire észbe kapott, több tucat fegyveres vette körül. A feltűzött szuronyok közül egy tiszt lépett hozzá, derekán átkötve a trikolort viselte. Pár rövid mondattal tisztázta helyzetüket. A Jacquinot-dandár 3. svalizsérezredének néhány szakasza húzódott meg a templom tetején. A tiszt elmondta, hogy alapvetően jól érzik itt magukat és készek életüket áldozni a szent célért. Jean-Jacques biztosította, hogy ebben nem kételkedik, majd homályos célzásokat tett, hogy ő is hasonló cipőben jár.
– Most magukra hagyom önöket, uraim. Meg kell érteniük, hogy az én helyzetemben…
A tiszt összecsapta a bokáit.
– Szolgálatára!
Szenvedélyes „Vive la France” felkiáltással váltak el, amit Jean Jacques „Vive la femme”-nak értett. A templom kapujában azonban elkomorodott.
– Nahát! Egy harcoló alakulat a padláson. Ez még jól jöhet.

A rémregény kapcsolódó részei