Hogy a terecskét körbevevő házak lakói is tudják, miért sorakoztak fel munkagépek az ablakuk alatt és miért ébrednek minden reggel bármely vekkert lepipáló csörömpölésükre, arról a „Tereprendezési munkálatok” feliratú tábla gondoskodott. A nyár folyamán felmerülő egyéb kérdésekre ugyancsak ez a két szó felelt. Soha, sehol nem láttam ilyen intenzív közmunkát, mint itt, az önkormányzati választásokat közvetlenül megelőző időszakban. Nem csupán markoló hányta a földet, betonkeverők hada keverte az irdatlan mennyiségű betont, teherautók hordták a követ valamely távoli kőbányából, a munkásokat is hajtotta láthatatlan vezetőjük, hogy erőltetett tempóban szépítsék a jobb napokat látott – de régóta csak virágzó-termő cseresznyefájával büszkélkedő parkot. Ebédidőben sem tudtam úgy elhaladni a kordon előtt, hogy üldögélő embereket lássak. Hajnaltól sötétedésig küzdöttek az elemekkel: a földdel, a vízzel, a tűzzel. Az idei szokatlanul esős és elviselhetetlenül forró nyárban vörösre égett, meztelen háttal cipekedtek, csákányoztak – hol izzadtság csurgott bőrükön, hol az égből érkező víz.
A tér lakóit összehozta a kerületi meglepetés-projekt. Együtt dühöngtek, amiért nem tudnak ablakot nyitni az állandó por és zaj miatt, és együtt találgatták, mivel ajándékozza meg őket az önkormányzat. Pár hét után mindenki mindenkinek köszönt, hiszen ahol közösségi tér formálódik, ott a közösség sem hiányozhat. A kisgyerekesek a csupán két játékból álló játszótér bővítéséről álmodoztak; a nyugdíjasok az addig hajléktalanok lakta padok tiszta, rendes utódairól; a gyerekek füves, szüleik EU-konform focipályáról a töredezett aszfalt helyén – a bennfentesek meg tudni vélték, mi mindent zár majd (éjszakánként kulcsra) az épülő kerítés. Lassan mindenki megtalálta képzeletben a saját számítását.
Augusztus végén egyik napról a másikra eltűntek a munkások a gépekkel, kordonokkal együtt. Csak a „Tereprendezési munkálatok”-tábla maradt mementónak – amíg el nem lopta valaki. Ekkor már az is látta, aki addig nem akarta: a terep elérte végleges rendezettségi fokát. A füves domboldal helyén – mely a süllyesztett teret az utca síkjától elválasztotta – erődszerű kőtámfal épült; ezt fogta körbe mintegy második védelmi vonalként a vadonatúj vaskerítés, a rácsok monotóniáját oldó, ám zárhatatlan kapuival. A biztonságot nélkülöző biztonsági rendszer mögött továbbra is ott szürkéllett a jól ismert, töredezett aszfalt. Áztak a munkagépektől sebes puszta föld mindent túlélő kecskefűcsomói; a tér végében pedig ugyanúgy árválkodott a bólogató, rugós csacsi a mászóka mellett. Az égvilágon semmi sem változott, csak a cseresznyefa nem volt sehol: a környék egyetlen csodája.