Korábban még jobban figyelt erre, és szégyellte is magát, hogy ezt csak bonyolultan tudja megoldani, volt, hogy pironkodva bumlizott néhány megállót, csak hogy találjon valami félreeső helyet, ahol nyugodtan végezheti a dolgát és könnyíthet magán, hiszen a mindennapos tevékenységét nem ott, és nem úgy végzi el, ahogyan mások – önhibáján kívül, ugyanis nem így akarta, de aki abba az élethelyzetbe kényszerül, úgy tengeti a napjait, ahogyan ő, az elmondhatja: egyáltalán nem akarta azt az életet, amibe sodródott, reggelenként, ha felkel – mindig esetleges, hol, s hogy felébred-e egyáltalán valahol, de ha a belei már mocorognak, akkor valószínű, új napra virradt, és nem fagyott meg, szóval, ha reggelenként felébred, igazán esetleges, mit csinál aznap, először is keresnie kell egy helyet, ahol rendbe szedheti magát, nyáron ez egyszerű, mert ott a Duna, de ilyen nyálkás időben jobb bemenni egy plázába vagy egy mekibe, ahol ingyenes a toalett, ahová csendesen besurranhat, és nem nézik ki, bár mindig résen kell lennie – volt, hogy a biztonságis azért rugdalta ki az épületből, mert felfigyelt a túl sokat búgó kézszárítóra, bejött, látta, hogy szárogatja a haját, ahol mások a kezüket, és már ki is penderítette, no, de a hajszárítás nem megy sürgősségszámba, viszont ha az alhas tájékán jelentkezik a feszítő érzés, tenni kell, és mihamarabb – de hol?, legjobb valami kiserdőt találni, mert a plázákat és gyorsbüféket hamar megrohamozzák a sorstársak, akik lábukat áztatják és a körmüket vágják a mosdókagylóban, és libasorban állnak a retyó előtt – jobb a peremkerületekben császkálni, a vasúti sínek mentén keresni egy elhanyagoltabb, bokrokkal takart területet, lehetőleg olyat, ahol minimális az esélye, hogy felismerjék, de amíg keresi a helyet, gyöngyöző homlokkal és iszamós háttal utazik a tömött buszon, az emberek tekintete már nem hozza indulatba, már senkinek a pofáját nem szeretné szétverni, mert megvetően bámul rá, csak örül, hogy szó nélkül utazhat, mindjárt eléri célját, csak bírja ki, örül, hogy ülhet, állva összecsinálná magát, a bélsár aztán rászáradna az egyetlen farmerjára, kidörzsölné a combját, és még az éjszakai szállóra se engednék be, még hetek múlva se.
fotó | Böszörményi Kata
