A történelem során számtalan adófajta létezett, s mindegyik az állam kényes hatalmi helyzetének fenntartását szolgálta – azért vetették ki, mert úgy tartották: a mindenkori uralkodó osztályt megilletik bizonyos kiváltságok, azaz, illik többet kapnia a közrendűeknél. Az ókori Egyiptomban áradásadó volt, a törökök gyerekadóval rukkoltak elő.

Magyarországon egyenes adóval I. Károly is próbálkozott. 1849 után a bécsi kormány Magyarországot is az osztrák adórendszer alá vonta, és ennek következtében egyre több új adófajta jelent meg. Kellett fizetni a föld, a ház, a jövedelem, a kamatok után, de úgynevezett fényűzési adót róttak ki a cselédtartás, a kocsi- és lótartás, a tekeasztalok után is.

És most itt a hamburgeradó.

Mindenekelőtt bevallom: nem szeretem a hamburgert. Semmilyen formájában nem a barátom, álcázza bár magát menünek vagy saláta-kiegészítőnek, díszelegjen mellette a legszínesebb körítés; a lényeg nem változik.

Számomra a hamburger ehetetlen. A hús, a magos-magas zsemle, a salátalevél, az uborka, a sajt, a hagyma persze alkalmas az emberi fogyasztásra – talán csak arról van szó, hogy képtelen vagyok hosszú és nehéz munkával felépített étkezési szokásaim közé beilleszteni a hamburgerevést. Akárhol ragadom meg, a túlsó végén kitüremkedik, itt csurran, ott cseppen, mustárt könnyezik. Igaz, a vékony héjú, főtt tojást sem könnyű meghámozni. De a hamburgert nyilvánosan kellene befalni… Egyszer megpróbáltam szétszedni, és alkotórészenként elfogyasztani; az első mozdulatok után azonban tudtam, hogy ez lehetetlen. Amit enni készülök, az már nem hamburger.

Így lemondtam róla. És azóta is egészen jól viselem a hamburger nélküli létezést – a minap azonban feltűnt a kormány különadójáról szóló hír. Nem tagadom, át is villant rajtam valami kaján bosszú: ez má’ döfi, tessék csak megadóztatni az ősellenséget, ezt az alattomos pöfeteggombát… Azután a hír alá olvastam, és villámgyorsan változtattam véleményemen.

„Az egészségtelenül élőknek nagyobb hozzájárulást kell majd tenniük a rendszer fenntartásához", szól az ítéletet bevezető Ige, s következik a színezett italok, a kávé, az édesség elmarasztalása – én meg közben átálltam a hamburger oldalára.

Először is: mi számít egészségtelennek? Ki dönti el, hogy nekem mi a jó, és mi a rossz? Fejemre ütnek, ha sűrű bablevest kanalaznék és büntetőcédulát kapok a citromos fagyi miatt? Volt olyan kor, amikor az emberek apró rezdüléseit is árgus szemmel figyelte a Nagy Testvér, és előírta, mit és miképpen kell tenni, gondolni – eddig azt hittem, azok az idők eltűntek a mellékhelyiségek lefolyóiban. De nem?

S végtére is milyen célt szolgál az adó? A jobbításomra törekszik? Boldoggá tenne egy számomra homályos motivációjú, altruisztikus cselekedettel, akár a jóságos édesanya, aki spenótot töm gyereke szájába? Rendben van, hogy a befolyt adó (legalábbis papíron) az egészségkasszába kerül – de milyen áron? Az állam az én szalonnámon, Milka-csokimon és kapucsínómon akarja megspórolni kiadásait?

Márpedig abból nem eszik! Eb ura fakó, Ugocsa non coronat!

(fotó | flickr)

Kutas József írásai a blogon | Kutas József írásai a Liget folyóiratban