Az egyesült Európa közös célokról, értékekről és kölcsönösen elfogadott módszerekről alkotott utópikus víziója bomlani látszik – legalábbis az Atlanti-óceán túlpartjáról, ahol élek.
Úgy tűnik, az első zavaró tényező, hogy az európaiak túl későn ismerték fel: az EU által biztosított szabad mozgás joga lehetővé teszi az iszlám hitűek bevándorlását, akik közül sokan – de nem mind – arab származásúak. Ezek az emberek ráadásul ragaszkodnak saját szokásaikhoz: asszonyaik fátylat akarnak viselni, s szeretnének mecseteket és minareteket építeni.
Svájc (bár nem EU-tag, hasonló helyzetben van) 2009-ben betiltotta a minaretek építését. Franciaországban tilos nyilvános helyen az arcot eltakaró fátylak – a niqab és a burka – viselése; a tilalom a hijabra nem vonatkozik.
(Erről bővebben lásd: Kardos Gábor: A fátyol titka).
A dánokat is egyre inkább aggasztja az iszlám, a finnek nagy számban szavaztak az Igazi Finnek pártjára, ezzel is kifejezve az idegengyűlöletet. És kiráz a hideg, ha arra gondolok, hogy a Jobbik népszerűsége még nőhet, mert cigány- és zsidógyűlöletük hasonló jelenség. Azt hiszem, mindezek hátterében az iszlámfóbia áll, vagy legalábbis a „másik”-kal szembeni félelem. Az iszlámellenesség vélt indoklásai (például a félelem a terrorizmustól, az általános kijelentések, hogy „az arabok ostobák”, „az arabok koszosak”) nevetségesek, és az alapos vizsgálódás megmutatja, hogy idegengyűlöletből fakadnak.
Egy olyan kecses szerkezetű épület, mint a minaret, nem bánthatja senki építészeti szépérzékét, és a fátyol viselése éppen annyira az ember személyiségét fejezi ki, mint a nyakkendő hordása. (A probléma pedig, hogy fátyolban nem azonosítható valaki – például útlevélellenőrzéskor –, könnyen megoldható, ha elkülönített szobában történik a vizsgálat.)
A másik zavaró tényező, hogy néhány európai ország vitathatatlanul nehéz gazdasági és pénzügyi helyzetbe került. Izland, Írország, Portugália, Görögország a legutóbbi példa. A nehéz helyzet részben saját pénzpolitikájuk következménye, mindenesetre kénytelenek voltak gazdagabb szomszédaik segítségét kérni. És a gazdagabb szomszédok nem repdestek az örömtől, hogy szegényebb és tékozlóbb társaiknak mentőövet kell dobniuk – elsősorban Angela Merkel húzódozott a segítségnyújtástól.
A probléma hátterében maga az euro áll. Többekkel együtt kezdetektől vitattam az euro ésszerűségét. Ha például az EU egészének inflációval kell szembenéznie, az Európai Központi Bank értelemszerűen emeli a kamatokat. De előfordulhat, hogy valamelyik tagországban éppen ellentétes a helyzet, mert recesszió vagy defláció jelentkezik, és a kamatok emelése csak súlyosbítja a helyzetet. Ilyenkor az adott ország problémáira a jó öreg keynes-i recept alkalmazása nyújthat megoldást: az adók csökkentése és a kormányzati kiadások növelése. E lépések finanszírozására azonban nemzetközi kölcsönökre lehet szükség, így jóval nagyobb a fizetésképtelenség veszélye.
Európának fel kell ismernie, hogy a közös valutának súlyos ára lehet, mert támogatnia kell az anyagi problémákkal küzdő tagokat. Magyarország vezetőinek alaposan meg kell fontolni, érdemes-e csatlakozni az eurozónához.
(illusztráció | flickr)
