Az „akár”, szófaját tekintve, kötőszó, s az összetett (választó) mellérendelő mondat tagmondatait köti össze: akár így, akár úgy… Csakhogy a szócska mostanában gyakran kilép szövegkörnyezetéből, és homályos, bár meglehetősen kalandos felfedezőutakra indul a magyar nyelv erdejében. És eltéved. Méghozzá örökre.

Nem vagyok nyelvőr, de a mindennapi megnyilvánulások közt időről időre olyan produkciókkal találkozom, amelyek mint hétköznapi felhasználót bosszantanak (és nem a Facebook posztprimitív nyelvmutánsaira gondolok).

Hajnal van – háttérben valamelyik rádióadó huhog, zenedallamok és tagolt, értelmes beszéd hangjai váltják egymást: hallom, anélkül, hogy bármelyikre figyelnék. Illetve figyelek, megkülönböztetem a zenét a beszédtől, csak egyiket sem fogom fel.

A zenét és a locsifecsit néha hírek szabdalják. A szavak ilyenkor szabályosabban szerkesztett mondatokba rendeződnek, és a szólégiókat jól képzett hírolvasó-centuriók vezérlik. És egyszerre ezt hallom: Akár kétéves börtönbüntetésre is számíthat az az ismeretlen elkövető, aki tegnap éjszaka agyonlőtt két szibériai farkast a vadasparkban.

Valamelyest (sajnos) én is hozzászoktam a bulvár minitragédiák dömpingjéhez, így aztán nem is a szibériai farkasok veszte rendít meg – azt se nagyon tudom, hogy néz ki egy ilyen állat –, hanem az „akár” szócska használata. Kikacsintó jellege, a jelen feltételes módba helyezése csüggeszt: akár két évet is kaphat, vagy nem kap egyetlen árva percecskét sem. Akár a törvény teljes szigorával lesújthatnánk az ismeretlen elkövetőre, de nem – a törvény súlytalanná, légiesen könnyűvé lesz, mint Casanova házassági ígérete, vagy a mai fogadkozások „szebb jövőről”, életpálya-modellről, egyáltalán, az élhető életről.

Visszahuppanok a valóságba (idelent, az üregben sötét van nagyon): már a zenét is felismerem, Jennifer Lopez énekel valami „emeletről”, s miközben az ébredező család neszeit hallgatom, példamondatokat gyártok.

Akár boldogok is lehetnénk. Akár jókedvűen is szállhatnánk a hétköznapok páternoszterébe, akár elégedetten térhetnénk este nyugovóra. Akár 300 forint alá csökkenhet a benzin, a kristálycukor, a BKV vonaljegy ára. Akár naponta háromszor is ehetne tisztességes ételt az észak-alföldi faluban lakó kisgyerek. Akár válaszolhatnék a miniszter úr fényképével és szavaival bélelt borítékban érkező kérdőívre.

Akár bizakodva léphetnék a jövőbe, mint Örkény István egykoron.

Akár fel is hagyhatnék ezzel a cinikus, pesszimista stílussal, és újra az lehetnék, aki vagyok. Csak egy szón – egy, a mellérendelő tagmondatokat egymástól elválasztó kötőszón – múlik minden? Ennyibe kerülne, hogy megállítsam az ellentmondások körhintáját; hogy a hazugság pöffeszkedő hintója elől kifogjam a paripákat?

Egy mozdulat: felnyúlok, és lekapcsolom a rádiót. Az ablak alatti parkból meghallom a rigók veszekedését. Akár szép nap is kerekedhet ebből a hajnalból – de mit beszélek!

Szép nap lesz ez, bármibe lefogadom.

(fotó | 500px.com)

Kutas József írásai a blogon | Kutas József írásai a Liget folyóiratban