A véletlennek tudomásom szerint nincs istene vagy istennője, ahogyan a balsorsért Até (Hellasz), a jó szerencséért viszont Laksmi (India), Benten (Japán) vagy Fortuna (Róma) felelős. A régiek talán nem tartották fontosnak vagy jellemzőnek? Hitük szerint nem is létezett véletlen? Esetleg valamelyik univerzális fő-főhatalmasság – például Zeusz – döntött szeszélyesen? E kérdésekre természetesen nincs, nem létezik magyarázat, arra még kevésbé, hogy a természeti népek – értelemszerűen – magától a természettől várják sorsuk jobbra fordulását.

Válaszok híján, én a városi ember jobbára csak találgathatok, miközben a véletlen számos, látható, megnevezhető és láthatatlan, megnevezhetetlen formájával szembesülök. Néha megtorpanok, és azon elmélkedem, vajon a hiperkor szülöttei tisztában vannak-e vele, hogy az életüket irányító erők előtt hasonlóképpen áldoznak, mint a szavannák lakói.

Olykor én is megvásárolom véletlen-adagomat (pár forintos lottószelvény alakjában), de semmi több. Ezzel áltatom magam: kész, vége, itt befejeztük, ezen a fokon túl nem megyek, sőt, itt megtorpanok; elvégre mindenki a maga szerencséjének a kovácsa.

Vagy a szerencsének nincs is köze a véletlenhez? Vagy, és ez még rémisztőbb megoldás, mindannyian valami hatalmas játék kiszolgáltatott résztvevői vagyunk?

Ezen gondolkodtam egész álló nap, amikor a véletlen közbeavatkozott.

Budapestet délután hirtelen érkezett zivatar áztatta el. A látóhatárt elegáns, finom mívű villámok szeletelték. Gyermekkorom óta – bizonyára a babonák meg a kiszámíthatatlan és veszélyes jelenségek miatt – önkéntelenül is elhúzódom az ablaktól. Mélyen belém ivódott a félelem, hogy a vihar nyílt mezőn talál, és elpusztít. Később is nehezen szántam rá magam, hogy esős időben elinduljak. A villámlás, a testet öltött, cikcakkos véletlen mind a mai napig megrémít – valószínűleg azért, mert életemet komoly energiák árán igyekszem megtisztítani a kiszámíthatatlanságtól.

De nem tagadhatok meg magamtól némi atavisztikus borzongást sem. Vajon mi történik, mikor az embert eltalálja a villám? Nincs idő gondolni, felháborodni, igazságos vagy méltatlan büntetésnek érezni a szerencsétlen véletlent.

A világhálón kering egy videó (sötét, mediterrán kép, esernyő alá húzódó párokat, magányos „esőembereket” rögzít az ipari kamera): egy férfi szalad az utcán, fejére-vállára védekezésképpen valami kivehetetlen tárgyat szorít. Lép, fut – és eltalálja egy ezüstös, reszketeg vonal, összeesik. Tizennyolc másodpercig hever élettelenül, de mégiscsak megmozdul, az egyik, majd a másik lába, fél perc múlva összeszedi magát, feltápászkodik, és imbolyogva továbbmegy, a földről felszedett „valamit” most is fejére szorítja. És ekkor újabb villámcsapás dönti le a lábáról, lezuhan, ám rövid idő múlva ismét két lábra áll, és folytatja útját.

Azon tűnődöm, mit szimbolizál a jelenet. A ránk leselkedő véletlen könyörtelenségét?

Az útjainkat irányító isteni hatalmasságok játszi kedvét? Esetleg a férfit – és mindenkit – figyelmeztet? Nem tudom eldönteni.

Mindenesetre gyorsan kikapcsolom a gépet, hogy egyszerű, átlátható, földi dolgaim után nézzek.

fotó | Cyclops-Optic

Kutas József írásai a blogon | Kutas József írásai a Liget folyóiratban