A BKV menetrend szerint közlekedő, kertek alatt bóklászó járatai olykor különös, mozgó antikváriumhoz, bazárhoz vagy turkálóhoz hasonlítanak – azzal a nem elhanyagolható különbséggel, hogy nem könyvet, zsuzsut, minőségi angolszövetet, hanem embereket lelni bennük. Viszont ugyanúgy elveszíted az egyéniségedet; felolvadsz, összemorzsolódsz, átlényegülsz; más leszel. Olyan dolgokra figyelsz fel, amelyekre megszokott helyzeteidben soha; a kerület utcácskái finom erekként lüktetnek a testedben. Komoly kontroll kell, hogy visszatalálj önmagadba. És nem kizárt, hogy végérvényesen eltévedsz.

Ezeket a veszélyeket azonban érdemes vállalni: a régi telkek mentén kószáló buszok fedélzetén utazva egyre-másra nyílnak ki a különös kapuk, várják, hogy belépj; nem tovább, csak egy pillanat, egy érzés erejéig.

A körzeti orvosi szakrendelőnél mindig tömérdek a felszálló. Egyikük arcán tűnődő, csodálkozó mosoly, hogy ép bőrrel kikerült onnan, a másikén megkövült, reménytelen vigyor; a fiatal mozgása vontatott és lassú, az öregé könnyű, mint a zuluföldi impaláé. A szerepek aztán cserélődnek, és én, a gyanútlan külső szemlélő lélekben elhátrálok, nehogy beléptessenek a darabba.  

Igyekszem elkerülni az áradatot, ha kell, fölfekszem a napfényre, tutajt ácsolok Balassi búcsúverseiből és egy ókori római tábor védműveit húzom fel magam körül. De hiába.
Terebélyes asszonyság csörtet át az ácsorgókon, és meg sem áll, míg szabad ülőhelyre nem akad. Helyet szorít a maga után vonszolt, nyolcévesforma fiúcskának is. Helyes, szőke gyerek, tányérszemmel és antennafüllel. Mihelyt elvackolja magát az ablak mellett, megkezdődik az előadás. A nagymama szemlátomást ott folytatja, ahol abbahagyta: a szorzótáblánál.

Hallgatom, és érzem, minden hiába: az összes menekülési útvonalat elzárták, az alagutak beomlottak. Az asszony éles, bántó egyhangúsággal kántálja az egyszeregyet. A kisfiú mondja utána a matematikadallamot. Amikor a végére érnek, kezdik újra, és megint újra, mint valami ősi munkadalt. A nagymama elunja (észlelem arcán, gesztusain a fáradtság és az ingerültség jeleit, de a kötelesség az kötelesség), és nekifog kikérdezni a fiút. Kilencszer három, az huszonhét; hatszor nyolc, az negyvenkilenc, hallom megrökönyödve, hétszer négy, az harminckettő.

Felpillantok. Rajtam kívül senki sem veszi észre, hogy megszökkent a lemezen a tű, barázdát váltott; hogy a régi-kedves kerekek közé porszem került. Illetve: valaki mégis.

A kisfiú. Egyszer csak lefékez, hagyja, hogy a számok elszálljanak a levegőben (az utolsó is szétfoszlik: nyolcszor kilenc, hetvenkettő), azután halkan kérleli nagymamáját, meséljen inkább a Kapanyelű Facikáról.

Kapanyelű Facika! És hallom gyerekkorom kedvenc meséjét; hirtelen magamhoz térek.
De hiszen ezeket a házakat ismerem! Ez a vaskereskedés! Amott a Biobolt! Egy megálló múlva le kell szállnom. Készülődés közben még elkapom a kisfiú bátortalan nevetését, és arra gondolok, egész biztosan találkozunk még valahol.

Kutas József írásai a blogon | Kutas József írásai a Liget folyóiratban