A kultúráért felelős államtitkár ajánlotta, hogy az alkotmány aláírásának napján, húsvét hétfőn, fanfárok és díszőrségi ceremóniák után, a „magyar újjászületés”-t jelképező esemény megkoronázásaként több helyszínen egy időben rendezzenek hangversenyt, s mindenütt Kodály Psalmus Hungaricusa csendüljön fel először. S lőn. Reprezentatív, sőt, impozáns ötlet, igaz, kedvetlenítően nincs benne semmi új. A nagyszabásúnak álmodott show még csak nem is a diktatúrák sajátossága. Lehet, hogy a Vörös téren, a Hősök terén, a Potsdamer Platzon vagy a Tienanmen téren rendezett életképek emlékét idézik a minden személyeset megszüntető, tehát eleve művészet ellenes koncertek, de a különféle liberális kormányzatoktól sem idegenek az ilyesféle társadalmi és ünnepi rendezvények.

Most a nagyobb városok zenekarai versengtek a megtisztelő, egzisztenciális kapaszkodót adó felkérésért; végül kilenc magyarországi városból és Kolozsvárról közvetít körkapcsolásban a közszolgálati televízió.

Gyanítom, hogy a zenekarvezetők sem egytől egyig lelkes hívei az új alkotmánynak és a gyors alkotmányozásnak – talán némelyikük meghányta-vetette magában, van-e olyan elv és indok, ami miatt ő maga akadályozhatja zenekara érvényesülését, esetleg fennmaradását. Talán. Gyorsan kellett dönteni – minden gyorsan történt –, és ha akadt is kételkedő, nyilvánvaló, hogy a szereplő zenekarok irányítói – a húsvét szellemének megfelelően – úgy döntöttek, hogy nincs semmi, ami az egzisztenciát felülírná.

Az önideologizáláshoz – mert reményt keltően még mindig van erre igény és készség – fontos mozzanat lehetett, hogy a felülről jött, szokatlanul konkrét tartalmú megrendelés nem rossz. Elég színvonalas. S a Psalmus Hungaricust Kodály is megrendelésre komponálta.

Csavaros a története: 1923 őszén a budapesti önkormányzat szervezésében a Vigadóban ünnepelték Pest, Buda és Óbuda egyesítésének ötvenedik évfordulóját. Az esten Dohnányi, Bartók és Kodály egy-egy művének ősbemutatóját is hallhatta a közönség; Dohnányi vezényelt. Mintha az éppen 1923-tól konszolidálódó (bebetonozódó) Horthy-rendszer „békülési” gesztusa lett volna a felkérés. Kodály ugyanis 1919-ben zeneakadémiai igazgatóhelyettes, direktóriumi tag, a fehér terror kemény szilenciummal sújtja, két évre kényszerszabadságra is küldik, csak külföldi munkái vannak – de az ünnepi koncertre mégsem az „állam”, hanem a köztudottan baloldali vezetésű fővárosi önkormányzattól kapja a megrendelést, és az eredetileg Magyar zsoltár címen bemutatott kórusmű, „Dávid nagy búsultában” előadott panaszolkodása, haragos fohásza valamelyest az elnyomott, „ellenzéki” művész megnyilatkozása. Végül is a 16. századi Kecskeméti Vég Mihály zsoltár-variációját énekli a kórus –

Hogyha énnekem szárnyam lett volna,
Mint az galamb elröpültem volna,
Hogyha az isten engedte volna,
Innét én régen elfutottam volna.

Persze ünnepi rendezvényen nem szokás műélvezetet keresni. A közönség éppúgy reprezentál, mint a megrendelő hatalom.

Azt hiszem, az alkotmányt köszöntő koncerteken közreműködő zenészek – több száz énekes és hangszeres előadó – végképp nem meditáltak, helyes-e részt venni, vagy helyesebb volna elfutni, szárnyakat növeszteni. Talán magyarázatot-mentséget sem keresett senki – a virtuális élőképben nincsenek személyek, senkinek nincs felelőssége.

S mégis, az első koncert-tervről hírt adó cikk olvasásakor elképzeltem egy zenekari tagot, csak egy embert: negyvenéves nő, de többnek látszik; már múltat is költöttem neki, és sajnos, jövőt is. Szeretném ugyan megkímélni, mint regény- meg novellaszereplőimet, a majdani keserűségektől, szégyenektől, elromlásoktól, de hogyan tehetném? Nem a koncert nyomasztja majd, dehogy – jelentéktelen epizód az (bár mobiltelefonokkal készített fényképek is őrzik szereplését, szerény közreműködését a nap megkoronázásában), mégis benne lesz az egészben, letagadhatatlan. Mit csináljak, hogy most megértse?

Levendel Júlia írásai a blogon | Levendel Júlia írásai a Liget folyóiratban