Szombaton családom nőtagjai (anya és lánya) megkértek, vizsgáljam át a tárolónak használt szekrényt, mondhatnám felkértek, legyek egy régen használt villamos varrógép után kutató expedíció ideiglenes vezetője.

Az időjárás éppen téliesre fordult, a lakást uszodavízszerű massza töltötte meg, amelyben alig kivehető élőlények úszkálták körbe az elmosódó tárgyakat. Nem csoda hát, hogy a szekrény, amelyről tudatomban előző nap még pontos képet tároltam (s ebben a képben a szekrény is tárolt néhány dolgot), az új helyzetben megváltozott, sőt, egyszerűen eltűnt előlem, úgy kellett előráncigálni.

A villamos varrógép meg mindig is rejtélyes valami volt, de végül nekiláttam a szekrény átvizsgálásának, mondván, a vak tyúk is talál szemet, én varrógépet. Egyáltalán: mekkora egy ilyen varrógép? Milyen színű? És főleg: micsoda? A legfelső polccal kezdtem, bár azt gondoltam, hiába, oda rajtam kívül senki sem érhet fel, én pedig annak idején biztosan nem kockáztattam a nyújtózkodást, nehogy megfájduljon a derekam – szóval nem lehet ott semmi; de tévedtem. Már az első pillanatban egy dobozt tapintottam, azután még egyet, és kisvártatva a nyakamba zúdult az egész rakomány.

Néhány percbe telt, mire megbarátkoztam a ténnyel, hogy nem az elfeledett elektromos varrógép állt bosszút rajtam: színes és fekete–fehér fényképek hevertek körülöttem, szétszóródva a padlón. Egyet felkaptam, rápillantottam, majd betettem a dobozba, amit nemsokára szintén felvettem, jelezvén magamnak rendrakási szándékomat. Kényelmetlen érzésem támadt.

Tudtam, hogy nem vagyok egyedül: a panelház dobozaiban hozzám hasonló emberek élnek, alul is, felül is, egymás számára láthatatlanul – ők nem látnak engem, én sem őket. Akkor kik lesik minden mozdulatomat? Kik tartanak szemmel? Belekukkantottam a dobozba.

A fényképről egy felettébb ismerős férfi meredt rám. Én. Már rég elfelejtettem a villamos varrógépet, ám a rövidnadrágot viselő, barnára sült figura olyanféle szerkentyűt tartott a kezében, ami akár villamos varrógép is lehetett. Ráismertem a férfi szemüvegére (három éve ültem rá), a keskeny vállra, az összevissza nyírt szakállra és a háttérben felfedezhető, homályos falra. A kép itt készült a szobában, semmi kétség.

De jó volna megkérdezni attól az illetőtől: magamtól, milyen információkkal rendelkezik a gépről, amit magához szorít! Mit keres az nála, nálam? És mi lett vele? Még ebben a szekrényben van, vagy valamelyik tavaszi lomtalanítás áldozata lett? Kissé feldühödtem.

Hé, öregem, figyelnél rám egy kicsit? Megkönnyíthetnéd a kettőnk dolgát, ha felhagynál ezzel a gőggel; az idióta mosolyt meg letörölhetnéd az arcodról. Fogadok, hogy te dugtad el a villamos varrógépet, igaz? Tudtad, hogy évek múltán szükségünk lesz rá, és már előre örültél, hogy kibabrálhatsz velem.

Hiába suttogtam neki fenyegető szavakat, hiába emeltem rá az öklömet, a képen vigyorgó alak hallgatott. Tudta, hogy a múlt védelme alatt áll.

Még egy szalmaszálba kapaszkodtam. Vajon teljesen kizárt, hogy én valaha használtam azt a gépet? Lázasan kutattam az emlékek tárolószekrényében, majd feladtam, mert elzsibbadt a lábam. Valószínűleg sohase tudom meg, mi az igazság.

Ültem a földön, vártam, hogy családom nőtagjai rám találjanak. Az expedíció megbukott.

(illusztráció | flickr)

Kutas József írásai a blogon | Kutas József írásai a Liget folyóiratban