A farsang negyedikes kislányom általános iskolájában is nagyszabású esemény volt – ezt, úgy látszik, nem kezdi ki az idő, a kormányzati politika, még a gazdasági válság sem. Hogy miért szeretnek a gyerekek jelmezbe bújni és valami másnak mutatkozni? Talán a felnőttek nem ugyanezt próbálják nap mint nap?
Erzsi tanító néni – a gyerekeknek és a beavatott szülőknek: Böbe – ezúttal is kitett magáért: először is megengedte, hogy a gyerekek képzelete messze-magasra szálljon, s mert a szülők is ki akartak tenni magukért, a határt a csillagos égben sem igen lehetett fellelni. Egy csoport Hófehérkének és hét törpének öltözött – eredetinek látszó Disney-rajzfilm háttérrel és lenyűgöző dizájnnal. Mások mintha egyenesen a Halálcsillag nevű támaszpontról jöttek volna, a harmadik csapat a Gyűrűk Ura hőseinek öltözött, meghökkentően élethű szerelésben.
Böbe tobzódott a lehetőségekben, és, mi tagadás, nagyot alkotott. Mi is kivettük részünket az előkészületekből – könnyen megtehettük, gyermekünk ugyanis a tavalyinál és a tavalyelőttinél lényegesen egyszerűbb ötlettel rukkolt elő.
„Mi teaház leszünk”, mondta, két héttel a Nagy Nap előtt, és faggatásunkra annyit árult el, hogy három barátnőjével teapartit csapnak. „No, hát ezt is megértük”, volt a családi válasz, „semmi tollpihe vagy űrruhás vakondok, semmi hókuszpókusz – egyszerű, aranyos performansz, és kész.” Néhány nappal később megtudtuk, hogy az ötlet a hatgyermekes családban felnőtt Andrea fejéből pattant ki, akit ezután esti imáinkba foglaltunk, különösen, amikor a lányok közölték, hogy jelmezre sincs szükség, elég lesz néhány bögre és egy teáskanna. „És mibe öltöztök?”, érdeklődött aggódva az anya, mire lányunk lebiggyesztette ajkát, és ezt válaszolta: „Mindenki abban jön, amiben akar.” Hurrá.
És eljött a Nagy Nap, az iskola zengett a mókától-kacagástól. A 4/a felvonulására fél háromkor került sor, addigra szülő, gyerek egyaránt elpilledt a folyamatos jókedvben; nekigyürkőztek hát a csillagrombolósok, a bányásztörpék, a trollfejjel felékített, kistermetű Aragorn és a többiek, természetesen kamerák és digitális fényképezőgépek kereszttüzében masírozva. A sort a négy lány zárta, az általános ricsajban szokatlanul csendesen, sőt, talán sápadtan is.
Leültek a színpadon, négyszöget alkotva. Középre rakták a zománcozott, ütött-kopott kannát (végül honnan szerezték?), és kezükben a bögrékkel megvárták, míg a tornaterem lassan elnémul. Gyermekünk kezdte: „én japán teát iszom, cseresznyeízű, sós rizses süteményt majszolok mellé, nyamm”, a mellette ülő: „én angol teát iszom, kissé keserű, ezért édes kekszet ropogtatok mellé, nyamm”, majd a harmadik: „én francia teát iszom, kicsit csípős gyömbéríze van, meggyes minyont eszem mellé”, végül az utolsó: „én fehér teát iszom”, kis szünet, körülnéz, „most azt hiszitek, Kínából származik és ínyenceknek való ital, pedig nem, mert kínai ugyan, de Kína egyes részein így hívják a forró vizet”, újabb szünet, ezúttal hosszabb, „és nem rágcsálok melléje semmit, mert nincs ennivaló, azért iszom a fehér teát, hogy becsapjam a gyomromat.”
Azzal felállt a négy kislány, és levonult a színpadról. Azt a csöndet kellett volna lefényképezni, nem Csubakkát és Gandalfot; azt a fehér csöndet.
Kutas József írásai a blogon | Kutas József írásai a Liget folyóiratban
