2006 szeptemberétől 2007 végéig magyar nyelvet tanítottam magyarországi menekülttáborokban: Bicskén, Békéscsabán, Debrecenben. Mindhárom katonai jellegű telep volt. Az egykor szovjet laktanyaként szolgáló debreceni tábor emeletes épületeivel, hatalmas lakószobáival, barátságtalan, ólmosan szürke betonfalaival tűnt a legzordonabbnak. A bicskei tábor volt a legkisebb, kevesebben is lakták, mint a másik kettőt. Ide mentem először. Néhányan hatósági döntésre várva évek óta éltek ott, mások épp a közeli napokban érkeztek – ők még őriztek valami lendületet, reményt, terveket; az évek óta várakozókon csak fásultság érződött. A párhuzamos rendben sorakozó blokkházak szobáiban családok, házaspárok, egyedülállók laktak. A házak közt kis utcácskák, szélükön elvétve padok. Macskák, kutyák kószáltak mindenfelé. A tábor közepén üres tér: jobbról a házsorok négy-öt sorban, balról a hosszú irodaépület, szemben az ebédlő. A betonút repedéseiben gaz. A város szélen, szántóföldek szomszédságában álló tábor a pályaudvartól gyalog bő félóra. Bejutni csak belépőkártyával lehetett. Ezt azonnal kiállították, és a hivatalos formaságok után beléphettem. Tíz óra lehetett. Felesleges volt korábban érkezni, a táborlakók legalább tízig aludtak, vagy még tovább.
Először egy harminc körüli fiatalemberrel beszéltem. Tudott magyarul. A Bácskából, Szerbia magyar lakta területéről érkezett. Akkor már néhány éve Bicskén élt. Talán az apja vagy az anyja magyar volt, de erről soha nem kérdeztem. A szülők külön éltek, alig volt kapcsolatuk a fiukkal. Az életüket önállóan élő emberek gőgjét, konok felsőbbségét éreztem benne. Úgy itta a szavaimat, mint akinek különleges igénye van emberi kapcsolatra. Rendkívüli jelentőséget tulajdonított a találkozásunknak. Áporodott, kollégiumi szag ülte meg a szobáját. Teával, szendviccsel kínált. A nehézségeiről beszélt. Épp akkor hagyta ott a Tescót, ahol néhány hónapot dolgozott. Ideiglenes tartózkodási engedéllyel volt Magyarországon, ezért tudott munkát vállalni. Nem bírta a kötöttséget, a rendszeres napi munkát. Rabságnak érezte, menekült tőle. El-elkószált. Egy ideig próbálták jobb belátásra bírni, végül maga mondott fel. Ezoterikus műveket olvasott, és bár számos könyve volt, nem hiszem, hogy sok időt töltött olvasással. Elsősorban a muzulmán vallás érdekelte, ám a szerb nyelvű Korán mellett az evangéliumokba is bele-belelapozott. De nem volt türelme az olvasáshoz. Megbeszéltük, hogy fejlesztenie kell a koncentrációs készségét. Megígértem, hogy segítek – jól beszélt magyarul, de írni-olvasni alig tudott. Én örültem találkozásunknak, értelmet adott a délelőttömnek. Arra kértem, legközelebb mesélje el, hogyan élt Szerbiában.
Aztán minden jövő időbe került. A rendszeres nyelvtanulás kötöttségétől is menekült: kímélte magát. Nem akarta megváltoztatni az életvitelét és a szokásait. Több komoly beszélgetésünk nem volt. Egy idő után a tábori életből is elege lett, vissza akart menni Szerbiába. Aztán mást gondolt. Maradt. De hogy valami mégis változzék, török nevet vett föl, és áttért a muzulmán hitre.
(illusztráció: Bálint Endre | Vörös-zöld-fekete (A Félelem maszkjaiból című sorozatból))
További véleményeket olvashat a Bevándorlók – Mellettünk blogon.
