Bálint Endre | A földöntúli gyász színe megnevezhetetlen
Kedves Öcsém, nékem szerelmes atyámfia,
sajnálom, hogy íly szomorú levelet kelle írnom, de napok olta másra sem tudok gondolni, mint Ilka sógorasszonyom halálára. Elmémet ennek híre tölti be éjjel és nappal, bakacsinjával vonja be a gyász.
Mondhatná Kied, mit érdekelné ott, ama vidám és karneváli lázban égő Metropolisban, hogy egy vénasszonyt, ki sem rokonja, sem ismerőse, magával ragada a Kaszás, de nékem, ki hallgathatám végeláthatatlan délvidéki történeteit, setétebb lett a világ és sótlanabb a só, miolta hírül vevém hulltát. Pedig hozzám sem fűzte vérségi kötelék. Hitesemnek, az én édes Uramnak vala rokonja, öregebb mindőnknél. Még ama balvégzetű békekötés esztendejében született; az első nagy háborúnak gonosz következményeit, a másiknak minden poklát elszenvedé, s midőn élte jobbra fordulna – olaszba és németbe utazott imádott leánykájával annak kelengyéjét beszerzendő, s oly jól kezde menni nekik, hogy ezermester társa márványkővel rakta ki feredőjüket –, már lesben állt a Sors, hogy lecsapjon rája.
Bodorhajú leányát, ki szép és víg kedélyű teremtés vala – a legények úgy dongták körül, mint mézes virágkelyhet a darazsak –, iszonyú betegség csúfítá el, s dönté sírba ifjan, enmaga pedig öregségére megérte a nélkülözést, országa széthullását, s egy balkáni háború irtóztató pusztítását. (Mert itt felénk, eme balsors sújtotta tájakon nem olyan ám a háború, aminő egy svájci asszonyság szerént: Oh, a háború? Emlékszem, nem mindig lehete kapni citromot.)
Sok minden elválasztott minket egymástól: nevelkedés, míveltség, életmód, ízlés (no meg fiatalabb korunkban a szöges dróttal és aknazárral megerősített határ). Mégis, amikor álla alatt megkötött, virágos delin kendőjében bodorhajú leányával, nagy kufferral és féltucat degeszre tömött szatyorral minden megelőző híradás nélkül bezörgete hozzánk, a váratlan érkezés okozta shock után hamar megkedvelém, pedig az ígért pár nap vendégeskedésből hetek levének. A csehországi bevonulás miatt újra bezárult környül a határ, s a bácskai unokanővér leányával együtt nálunk rekedett.
De akkor már nem bánám; akkor már megigéze mindig panaszra kész hipochondriája mögött enmagát kicsúfoló kedélyével, bölcsességével és elapadhatatlan mesélő kedvével, ahogy epizódhoz epizódot fűzvén, tragédiát komédiával elegyítvén, az enyhülés korának falára szélesen hömpölygő freskót feste a többnyelvű bácskai faluról, és az onnét szerterajzó parasztcsalád történetéről.
Néhány históriáját később beszélyekbe mentém, hogy megőrizzem a feledéstől, de hol vagynak az én dadogó próbálkozásaim szárnyaló irályától; ez iskolázatlan asszonyság személyében Melpomené, Thália és Kalliopé egyesültenek.
Mondják, hogy amikor a Kaszás leült az ágya szélére, fejére olvasá bűneit. Felsorolá, hogy kiket vitt el korán szerettei közül, míg őt, félvak és mihaszna vénséget íly sokáig hagyta szenvedni, de aztán engedelmesen megfogá a csontkezet, s indult el oda, ahonnan még nem tért meg utazó.
Ezzel zárom is soraimat, és ha a Sors engedi, a következő levelet nem íly gyászos esetről írja Kiednek minden jókat és hosszú életet kívánó
édes Nénje
