Jól figyelj, megmondom, milyen lesz. Megmondom, és cserébe csak annyit kérek: ha a végére érsz, jusson eszedbe, hogy én már az elején megmondtam. Hiszen tudhattad, ha elkezded, még egyszer nem kezdheted. Ami ezután történik, az még csak nem is hasonlít ehhez.

Nem mondom, hogy jó lesz. Néha nem kelsz fel, mikor ébresztenek, és nem mindig eszed szívesen, amit főztél. De azt mindig tudni fogod, hogy te főzted. Néha más főz, de te akkor is azt hiszed, te voltál. Pedig téged esetleg oda sem engednek a fazékhoz, legfeljebb a hagymavágást bízzák rád. Eléd teszik a deszkát, és te úgy látod, az a világ. Van egy rossz hírem: tényleg az. Pucolj innen, súgja időnként egy hang, de az is a te hangod lesz, senki másé, és az se volna jobb, ha más hangját hallanád.

A szemed könnyezni fog, néha a kezedet is elvágod. Olyankor lecsöpög, amiről azt gondolod, a véred, és persze (kitalálhatod) tényleg a véred lesz, de (ezt is kitalálhatod) az se volna jobb, ha más vére csöpögne.

Végig rossz lesz, ezt tudnod kell, de mindig valamivel jobb annál, hogy abbahagyd. És szabad vagy: ha már nagyon könnyezik a szemed, kiszellőztethetsz. Azt hiszed, friss levegő, amit beengedsz – de magad is tudhatnád, valójában mit engedsz be. Persze, sosem tudod, időnként talán megsejted, s olyankor megint elvágod a kezed, de sosem annyira, hogy a fájdalomtól egészen rádöbbenj.

Így telik el az egész, és nem állítom, hogy éhes maradsz, mert közben mindig lesz egy fazék, amiben éppen megpuhult a hús, és te vethetsz rá egy pillantást, amitől jóllaksz. Mert te nem a gyomroddal, hanem a szemeddel vagy éhes, és szemmel megéhezni: ez maga a szeretet.

Nem, a szívhez nincsen köze, sosem volt. Ezt megérted, de (kitalálhatod) sosem érted meg egészen. Kezdetben zavar, aztán hozzászoksz. Lassan szoksz hozzá, de a befektetett idő megtérül, bár annak a térnek, amibe csöppensz, nem lesz egy sarka sem, ahová elbújhatnál.

De miért is akarnál elbújni? Időről időre jóllakhatsz, mindig lesz fazék, ahol éppen fehéredik a hús, nem, nem feltétlenül a tiéd, és ha elvágsz valamit, nem biztos, hogy a saját kezed lesz. Talán csak a dolgodat végzed, nem különösebben jól, de éppen megfelelően, éppen annyira, hogy azt mondhassam: elégedett vagyok veled, jól dolgozol alám, és az sem baj, hogy időnként zöldségeket beszélsz és néha kissé ostobán viselkedsz.

Szóval ne hidd, hogy sosem dicsérlek, bár meglehet, kezdetben nagyobb elismerést remélsz. Ha emiatt csalódottnak éreznéd magad, jusson eszedbe, hogy én már az elején megmondtam, már akkor tudni lehetett mindent. Ez ilyen munkakör, te akartad, te főzted magadnak az egészet.

(illusztráció: Korniss Dezső | Együgyűek)

Németh Bálint írásai a blogon | Németh Bálint írásai a Liget folyóiratban