Rajzolataim
papírkazlában turkáltam
a minap,
és úgy keringélt elém ez a kiszabadult
régi lap,
öt-hat éve odavetett pillanat-lenyomat,
mintha valami célja volna,
gúnyosan ripakodna, csöndjével eltelve
provokálna, mondjam meg.
mi az ábra,
ma?
A kérdést
(számít-e hát a mondat
eleve avantgárd ellenvetése)
önkínzó és kapaszkodó
gesztusként írtam a vastag
ecsettel odacsapott ikszelésre,
és persze hogy válasz volt,
“ellenvetett”,
bár kétségbe vont, az elhagyott
kérdőjellel együtt aztán végképp
eldöntetlen már akkor is –
egy mondatnyi vigasz mégis;
mai
énem így nevezi,
megkülönbözteti,
és ráadásként még örül is neki, ráfogja,
hogy van egy jó mondata:
mi számítana (miben),
ha ez nem?
(az illusztráció a szerző festménye)