K. D.-vel és J. A.-val

A hóesésben állok,
kesztyűmön jégvirágok.

Virággal jöttem én hát,
nem zord karóval. Éld át

a tisztulást a hóban,
mert tisztul most valóban,

mi sáros, kormos élet,
fehér lesz itt a lélek,

fehér a test. Esendő
formáját könnyű kendő:

friss hólepel takarja.
Hóból van már a karja,

hóból a törzse, lába,
nem lépeget hiába,

tél hinti porcukorral,
s míg járkál nedves orral,

s még könnyez is titokban,
a fagy kék lángja lobban

körötte, s hűtve éget,
izzítva a vidéket.

Némán és mozdulatlan
állsz a kristálymagasban.

Varjúszárny szénje írja
az égi ívpapírra,

amit a kérges ember-
szívnek üzen december.

Reményt postáz a hóval:
barátkozhatsz a jóval,

a menny darája hulltán
mély kútba száll a múlt tán,

s mint vándort menedéke,
ölébe vesz a béke.

Megszabadít magadtól,
de legalábbis attól,

mi benned talmi volt, rossz:
eloldoz és feloldoz.

Csengery Kristóf írásai a blogon | Csengery Kristóf írásai a Liget folyóiratban