Az égboltpultra támaszkodó, viharvert felhők éppoly sápadtak, mint a vasútállomás melletti mozgóbüfé állóasztalainál a poharaikba kapaszkodó atyafiak, akik láthatatlan ismerőseik minél korábbi érkeztében reménykednek.
Nincs mit tenni, képzeletben csatlakozom hozzájuk. Bizakodva fürkészem nem látó szemükkel az örökké homályos horizontot, a ködben elmerülő párhuzamosok mentén várakozó utasokat, akik valami különös hang utasítására keresik egymás társaságát: néhány perc még, és befut a villamosom (így gondolok rá: ő az enyém), és elrepít, messze tőlük, a ködtől, a fojtó szénszagtól, ami régmúlt idők szerelvényeinek bűzét idézi, noha azok a járművek már réges-rég szétestek a rozsdától.

Az idő lassan múlik. Súlyos szél leng a százéves fák torkai köré csavarva (hiába, csípős ez a reggel), felhúzom hát a kabát cipzárját, és megnyugodva hallom, hogy a fém és a műanyag ismerős zaja hogyan zár be engem is önmagamba, elkülönítve a magányos utazóktól, akik – látszólag – mindig elindulófélben vannak valahová. Akárhová tekintek, mindenütt ugyanazt az árnyalatot látom: a hajnali óceánban úszó bálnák töredezett szürkeségét. Mindez természetesen nyomot hagy a hangulatomon is: mintha valaki sáros lábbal lépett volna féltve őrzött, széltől is óvott lelkemre. És a villamos sehol!
Kétségbeesésemben komoran kószálok, szórakozottan simítva végig a nedves korlátot – nem is olyan régen itt a nyár rendezett színfutóversenyt a vasútállomás virágcsokorként pompázó tribünje előtt. Most meg? Örülök, ha az esőbeálló plexifaláról valami jótékonysági koncertre invitáló szépasszony kacsint felém – majdnem nekiütközöm a villanyoszlopnak, amely átázott, elrongyolódott hirdetéseivel a vak ember foltozott kabátjához hasonlít.
Szórakozottan futok végig a szavakon (vigyázok, nehogy megcsússzam e veszélyes bűvészmutatvány közben), és még arra is jut időm, hogy bosszankodjam a késő villamos miatt (már nem az enyém, ilyenkor sose). Bal kézre, egy kopott épület mögül kellene előbukkannia: a BlueMan falra festett férfialakja mellett kellene feltűnnie; de nem bukkan, de nem tűnik.
Újra visszafordulok a cédulákhoz, amelyeken az előbb csak végigszaladtam: költözés, költözés, eladó, eladó. Majd: 81 négyzetméteres, három szobás, őszkomfortos lakás eladó igényesnek.
A szél rátenyerel a számra – ugyanez a szél szárította fel izzadó homlokomról a verítéket néhány héttel ezelőtt?
Az ősz, ez a lomha, szürke kérődző már átvonult a színen, meghajlította a fákat, felborította a poharakat, le-leszakította a cetliket az oszlopról: berendezkedett.
A villanydrót hosszú, elektronikus monológba fog. Jön a villamos.

(illusztráció | René Margit)

Kutas József írásai a blogon | Kutas József írásai a Liget folyóiratban