Szeretett Öcsémuram!
Kied, aki külországokban csudás városokban és tájakon jár-kél, talám nem is tudja, hogy itthon is vagynak régiségek és ritkaságok, s ahhoz, hogy ámuldozzon az utazó, nem kell száz mértföldeket megtenni, elég átmenni a szomszéd faluba.
Lám, mink a Kied bátyjával csak a félóra járásnyira lévő ménesbirtok fogadójában múlattunk néhány napot, de két olly érdekességet is láttunk, amiért távolabbra is szívesen kiruccantunk volna. Együket nem emberkéz alkotta, csupán ültetésében szorgoskodott kétszáz esztendőnek előtte (midőn ama híres-nevezetes normandiai világospej ménló, a Nonius Senior – kit a fáma szerint a napóleoni háborúkban zsákmányoltak – udvarolgatni kezdett a helyes kis arabs és spanyol kancáknak, hogy aztán csikaikból néhány emberöltő alatt kitenyésztődjenek a kosfejű fekete Nóniuszok), a másikat azonban mérnökagy gondolta ki, és mesterkezek emelték olly építménnyé, mely romlásában zarándokhellyé lett, bár nemigen tudja senki, mire használták a régiek.
Elébb a fáról. Ha Öcsémuram látná ama Matuzsálemet a lovarda mellett, amikor az őszi nap vérvörös balomja már lebukóban vagyon, s körben a csapzott fenyők károgva feketére válnak, ámulhatna. Mert közöttük sima fehér törzsével és rőten-sárgán lángoló lombjával mint látomány lebeg amaz indiainak nevezett Platanus, környeskörül a földre könyöklő ágaira támaszkodva a saját elhullajtott leveleinek vastag rozsdaszín szőnyegén, Kied szeme-szája elállna a csudálkozástól. Hát még ha kiolvasná valahonnét, hogy ezen csudája a világnak száz bécsi láb magos, s koronája kétszázötven négyszögölet takar be.
De az igazi csuda mégis az, hogy ezt a fát – és a többit is a környéken – Medárdus havában egy nagy jégverés úgy lecsupálta, hogy csórén álltak a nyári kánikulában, azonban új lombozatot neveltek maguknak, s most ebből telik nekik őszi lombhullásra.
Mit jön már megint édes Néném a fákkal? kérdezheti Kied, unadalmas, hogy folyton a fákról papol, de én azt tartom Öcsém: nem lehet róluk eleget beszélni, kivált, ha ennyi esztendőt megéltek, mint ez a Platanus, holott nyolcvan éve is már halálán volt. Sorvadozni kezdett, kis híján el is pusztult, ám a főinzsellér különös patikaszert talált a bajára: akószámra hordatta az ökörvért a közeli vágóhídról, avval öntöztette, s az öreg fa, mint valami Vampyr, rövidesen feléledett, s új virulásba kezdett.
A Platanust minden áldott napon megnéztük, a Bolond toronyhoz azonban csak egyszer zarándokoltunk el, de arról majd a következő levelemben írok.
Addig is tartsa meg jó emlékezetében a Kiedet ölelő
édes Nénje