Öcsémuram, kedves Kelemen!
Előző levelemben a hidegről panaszkodtam, s ámbár azolta beköszöntött Szent Márton nyara egy kis enyhüléssel, már múlóban, csak a sült lúd csontjai maradtak a nagy pecsenyéstálon.
A vereshajú Hajléktalan is ázik-fázik felhajtott nyakú kiskabátjában, mondaná is öreganyám: Eljött immár Simon Judás, jaj te neked pőre gatyás. Hétköznap este a Lidinél lézeng – így mondják felénk a nyelvtörő nevű áruházat –, vasárnap a templom előtt. Nappal nyilván alszik valahol, lehet, nem is igazi hajléktalan. Akadozó nyelve, zavaros szeme és a nyomában terjengő szagok nem hagynak kétséget afelől, hogy mit kezd az elkunyerált bevásárlókocsik perselyéből kiszedett pénzzel.
A kocsitologatás emlékeztet a munkára, és az még mindig meghozza a gyümölcsét, bár emberünk nemigen strapálja magát, csak a közel beálló autósokat környékezi meg. A kivilágított Lidi előtt fejét alázatosan félrehajtja, hangja szelíd, szinte suttogó, a templom sötét, elhagyatott környékén azonban harciasan követeli a jussát, de hiába, mert biz a miséről jövő öregasszonyok makacsul ellenállnak minden kéregetésnek. Fillérekből élnek, hét számra nem esznek húst, setétben ülnek, hogy spóroljanak az árammal, és a perselypénzt is megböjtölik, de a temetésükre valót összespórolják, hogy ne terheljék a gyerekeiket vele.
A vereshajú igyekszik utolérni a szétrebbenő öregasszonyokat, de közben előkerül a harangozó felesége, és elébe áll. Kied biztos emlékszik rá, szép, fekete hajú lány volt. Mostanra tiszta ősz lett, de a nyelve még mindig jól föl van vágva. Nem mén innét? Itt nem löhet koldulni. A Hajléktalan önérzetesen kihúzza magát, tulajdonképpen fiatalember, minden tagja ép, csak a nyelve forog nehezen. Ott kó-kódulok ahun akarok. Magának ahon sö-sömmi köze. A Harangozóné – így hívják a népek, pedig rég villany mozgatja a harangokat – tovább replikázik, majd möglátja, ha gyünnek a rendőrök!
A Hajléktalan kihátrál a templomkertből, nyakát válla közé húzza, és imbolyogva indul a Lidi felé. Nem szégyelli magát fiatalembör létire? Mér nem mén közmunkára? csap utána a Harangozóné éles hangja. Bolond vónék, motyogja, így is összgyün, ami köll.
Hát így vagyunk mink itthon kedves Öcsém, errefelé lassan változik a világ, emlékszik Kied, hogy a forradalomnak is majd egy hét kellett, hogy ideérjen. Nincs is nálunk annyi érdekesség, mint Kiedék felé, de hát azt kérte a múltkori levelében, hogy írjak meg mindent, ami itthon történik. Hát most megírtam, és maradok atyafiságos szeretettel a Kied
édes Nénje
