Hull a hó a városra, megfagyott menyasszonyok a fák, és az utak megtelnek lépésben araszoló, különös járművekkel, melyek mindenre hasonlítanak, csak járművekre nem. A levegő hideg, akár a tükör; a megállókban várakozók lélegzetei előbb elhomályosítják, aztán mindenféle neveket irkálnak rá. A türelmetlen tömeg jó szokása szerint behúzódik a plexifalú kicsiny házakba, és reménykedik, hogy a távoli ködben felsejlő alaktalan tömet az ő autóbusza lesz; az övé, senki másé.
A tömeg rendszerint nem az emberek egybeadódó összessége, hanem egy ember, de az utas tömegként gondol magára; az utasok pedig individuumként viselkednek, amikor megrohamozzák a fagy miatt már jó előre lassító buszt. Megannyi Jumurdzsák mindegyik. Látni elfehérülő arcukon a halálmegvető bátorság jeleit. A zsebekben összeszorított öklök úgy dudorodnak, mint Piszkos Fred zsebében a piros alma, és könnyen megsaccolható, hogy nem ismernek majd irgalmat. Férfi, nő vegyesen kavarog most. Az emberesésben el-eltűnnek az arcok, és a tócsákban landoló hópelyhekhez hasonlóan feloldódnak a mozdulatok.
Ijesztő, rémisztő, veszélyes tömeg az utasoké. Így élik életüket is: fel és leszállnak, harcolnak az ülőhelyekért, amit azután fejcsóválva engednek át, amikor eljön annak a sora; vereséget szenvednek és győznek, kudarcok és diadalok akadálypályáit teljesítik anélkül, hogy egyszer is megtudnák, mi volt a verseny valódi célja, és felfognák: ott őrködik felettük a névtelen, szigorú isten, a buszsofőr – én.
Kutas József írásai a blogon | Kutas József írásai a Liget folyóiratban
